Csavargőzős Bárka Kávézó és Terasz a gondolatok bölcsője

Pillanatkép a Borudvarban

Nálunk szebb a tulsópart...

Ködös kápolna-domb

Kiállítás az evangélikus templomban

A napokban sétáltam le a Mátyás király utca végi lépcsősoron a Szabadság utcára. A sarkon fiatalok, "szakközepesek", utat adtak a "néninek"- nekem. Szívesen szóltam volna nekik, hogy harmincegynéhány éve még mi is itt ácsorogtunk szünetekben, de eszembe jutott, hogy annak idején nem hatott meg minket sem egy ilyesféle "mi is voltunk...".

Igen, a szakközépiskola - jó kis társaság volt, most szervezzük a harmincéves érettségi találkozónkat.

Zics Rózsika szólt pár hónapja, hogy nekik is lesz találkozójuk, az ötvenéves. Micsoda kerek évforduló! Azt később tudtam meg, hogy ők voltak a legelsők, a legelső osztály, akik még az Árpád utcai nagyiskolában kezdték meg tanulmányaikat. Harangozó Ica nénitől már hallottam erről a legendás kezdésről, amiben ők, férjével, Harangozó Józseffel aktívan részt vettek. El kell mennem, ott kell lennem!

Május 20-án nagy szél volt (pünkösdi-előjelző), de meleg. Igyekeztem időben odaérni - nem viseltem volna el a késés szégyenét. Az épület előtt már Zics Rózsika várta az érkezőket, és Zadravecz Rózsa néni, akit szintén ismertem már korábbról (pünkösdi rózsák).

Bekísértek a folyósó végén lévő osztályteremben (ami a drámaszakkörösök helyisége, osztályként nem használták - és itt gratulálhatunk a gyerekeknek és tanítójuknak, Szendrődyné Botka Krisztának, hogy a kaposvári jó szereplés után bejutottak az egri versenybe, s akkor éppen Békéscsabán voltak a Bűvös Bábos rendezvényen, ahonnan élményekkel teli zsákkal jöttek haza).

Újabban sok beszélgetésben kerül elő: Mi is akar lenni ez a könyv? Mártával beszélgetek épp, mobilon hívott  – … nem számít, ebben a tartományban ingyen beszélgetünk, s annak okán eléggé hosszan is. Édesanyjáról mesél, a legendás konyhájáról, édesapjáról, volt kollégákról, hamarosan már mindenről és jókedvvel, boldogan, sokat, nagyot ölelve a történetekből, önmagán érezve … ahogyan Pilinszky emléke … most már a szívemet követeli.

A fél Talajos vállalat volt szinte állandó vendég édesanyja konyhájában. Volt olyan, hogy a disznóvágás után gyorsan kifogyott a kamra. Édesapja –  „egyszerű” munkásember – jókedélyű, s mindig vidám volt. Török doktorral legendás barátság kötötte össze – még az ötvenhatos események miatti meghurcolás, megverések óta. (Hosszasan mesélte ezt is , a Talajos cég történeteivel együtt Márta.)

  • Nem titok, munka után apámnál le-le csúszott pár pohár jófajta borocska is. Valami bűne lehetett anyámmal szemben, mert egyszer ágynak dőlt, a szívét nyomkodta-maszírozta. Persze mi megijedtünk, sajnáltuk is. Kihívtuk Sanyi bácsit. Kijött. Leült az ágya szélére, kinyitotta a legendás orvosi táskáját, s megvizsgálta. Komor arccal hívott ki a konyhába, csehi gyógyszert fog adni - mondta. Behozott egy demizsont, s egy pintes üveget megtöltött vele. Menj, adjál be apádnak belőle egy pohárral – igazított el, s derűsen elköszönt.

Sok-sok történet került még elő, Márta mesélt, mesélt.  Ica néni is természetesen szóba került. Nemrég olvasta a könyvet, készül a könyvtárba vinni egyet a barátnőjének is.

  • Én nagyon szerettem olvasni, meséket akkoriban főleg. Már harmadikban, este a paplan alatt olvastam az annakarenyinát. Ica néni egyszer fölhívott felelni. Tudtam a mese minden pontját, s mégis négyest adott, s másnak a nyökögős feleltére meg ötöst. Hát én megharagudtam! (A beszédből még telefonon keresztül is éreztem, hogy csípőre csapta a kezét.) Összepakoltam, kimentem az óráról, s leszaladtam anyukámhoz a sörgyárba. Ő, persze jól leszidott – nálunk a tanítónak volt igaza – talán még egy pofont is kaptam. Föltett a biciklijére, s visszavitt a kisiskolába. Úgy szégyelltem magam.
  • Tudod, mikor Török Sanyi bácsi elköltözött, eljött még apámhoz: - Sanyikám! Oltsál be nekem egy diófa csemetét, azt akarok magammal vinni emlékbe Boglárról.

forrás: vikipediaSomlyó Györgyről nem könnyű szólni. Valljuk meg: a legtöbb igazán súlyos egyéniségről nehéz beszélni, mert különbözőképpen lehet őket megközelíteni, mert sokoldalúak, mert gyakran ellentmondásosak, ha ezek a bizonyos ellentmondások, életművükben esetlegesen fellelhető paradoxonok oldódnak is, olykor, megszűnnek egy-egy váratlan felismerésnek köszönhetően. Pilinszky, Tandori, Erdély Miklós mellett Somlyó az az alkotó, aki életművével, egyéniségével valami olyanra hívja fel figyelmünket, valami olyanra inspirál minket, ami egészen sajátos, egészen szokatlan. Habozás nélkül mondom: mester, aki kikerülhetetlen, aki bélyegzi egy korszak irodalmát, művészetét. Fogalmazhatnánk így is: nyugtalanító Somlyó György költészete. Miközben mindent tud a versről, történeti és verstani szempontból egyaránt, aközben zavarba hozza olvasóit „kibeszélő” stílusával, illetve könnyed szabad verseivel; miközben bravúrosan kezeli a formát, aközben játékosan rúgja fel a szigorú szabályokat, hágja át a kereteket, új lehetőségeket mutatva a költészetben. Hadd utaljak ismét a szonettekre, Somlyó ismereteire, valamint szonettgyűjteményére. Szerzőnk tökéletességre tör a tökéletlenségben is: úgy gondolom, nincs az a „szonettforma”, amit ki ne próbált volna. Petőcz András: Somlyó György (részletek)

Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költőgenerációból Radnóti volt az első, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, első verseimet, és gyűjtögettem tovább a régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házitanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülőkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ô számára derült ki (irodalmár volt, talán "titkos" költő is), hogy én is "írogatok". Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele az Ilkovitsban egy rövid találkozásra. Amelynek emlékét sokáig őriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az első a "harmadik nemzedék" tagjainak könyveiből, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. "... mint holtrasebzett őzeké..." és "... a sok / sebből vérző, nagy farkasok" ettől kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett "komisz jövőben". A költő önéletrajzából.

Több alkalommal is volt szerencsém találkozni vele, pontosabban részt venni boglári költő-olvasó találkozóin, Boglárlelle összeölelkezéskori ünnepségen, azonban mindig megmaradt egy hátsó sorba marasztaló félsz, pedig olyan szívesen beszélgetett a volt iskolatársaival, Viszloczkyné tanárnő irodalom-szakkörös lányaival, bárkivel, s jókedvűen - (hölgyekkel talán sármosan is). Olvastam  szürrealista regényét is, de a szonettjeiből találtam a magamfajta hétköznapi ember számára megérthetőt. Súlyos személyiség, s könnyen elérhető formában kevés írás foglakozik munkásságával, amiről írni nagy ismerettel, magas műveltséggel, sok idővel bíró pályatárs képes. Német István Pétertől kaptunk egy pazar, hiánypótló "könyvajánlót". k.j.

A Talizmán című szonettes könyvet Somlyó György (Balatonboglár, 1920 - Budapest, 2006) írta. Virtuóz formába öntött vers a szonett, a világirodalomban talán nincs is nemzet, amelynek költőfiai ne próbálkoztak volna e tizennégy soros költemények szerzésével. Somlyó György szerkesztette a legnagyobb magyar antológiát, amely csupa szonettet tartalmaz (Szonett, aranykulcs). Somlyó rengeteget tudott a szonettről, hiszen már a mesterséget is a költő-édesapjától, Somlyó Zotántól és (Az átkozott költő) Nyugatos társaitól tanulta. Személyesen szót válthatott még a költői módszerekről a szonettkoszorút is író József Attilával. Antológiája, de saját szonettjei szintúgy arról vallanak, hogy ez az első pillantásra oly feszesnek és zártnak tűnő forma szinte végtelen szabadságot ad, kimeríthetetlen rímkombinációs lehetőségeket rejt, s még a formarombolásokat is kibírja anélkül, hogy elvesztené lényét, lényegét. (Pablo Nerudától Somlyó rímtelen szerelmes szonetteket fordított például, százat.) A ~ című ciklusát egész költői pályafutásán át írta és bővítette. Először 1956-ban jelent meg, 22 szonettel s egy Racine-idézettel, másodszorra 1960-ban már 88-cal, igaz a kötet címét és mottóját egy Paul Eluard-tól vett változatra cserélte: Ami élni segít („Hadd ítéljem meg én ami élni segít”). Minden szonett egy-egy portré vagy pastiche, amit szellemi példaképeiről készített, s amiket – mert hogy nem hosszú versek – talizmánként magával hordhatott a költő. Mementó, tisztelet, stílutánzat van ottaváiban és tercináiban. 1990-ben ismét ~ címmel adja közre hommage-szonettjeit Somlyó, amelyek addigra szám szerint már 101-en voltak. (E kiadás Vas István előszaván kívül mind a Racine-, mind az Eluard-idézetet tartalmazta.) 85. születésnapjára 138 a talizmán-szonettek száma! Petrarca Laurához írt csak ennyi szonettet, mint ahányat Somlyó a géniuszokhoz. Valóban, mintha védelmezték volna e versek a szerzőjüket a sírig. Somlyó élet útjának a felén megszólította a csillagokat Dante és önnön hangján, s a magasságra emelt tekintete dacolni kezdett a poklokkal, a régi és új korok rémségeivel. (A lélek fölfelé tör, vallotta Somlyó Madáchcsal együtt Változat a Tragédia egy sorára című szonettjében is.) Példát keresett és talált az ősi félelmek leküzdésére, s szonettben dicsérte az altamirai barlang falára legyőzött bölényt festő elődünket. Mert hogy az volt ám csak a múlhatatlan diadal, nagyobb, mint az ormótlan állat elejtése. Ószövetségi hősök, antik görögök a következő megidézettek. Szókratész halála című szonettjében a történet csak az ókori, az üzenet magába foglalja Rilke fohászát (Saját halálát add, Uram, mindenkinek!) s a világháborús halálgyárak borzalmait is, amelyek éppen attól voltak olyan iszonyatosak, hogy szinte futószalagon fosztották meg az embereket a személyes végzetüktől: „Névtelen rabszolgák s levert királyok, / kitépett nyelvűek, kazamaták / élő holtjai, s kiken a némaság / lett úrrá, mind, a kemence-füstbe szállók -: // így pusztultak mindig is milliárdok, / ki s mondhatván lelkük igazát; / hogy, ha már meg kell halni, legalább/ a sajátjukká tehessék haláluk.”   Az emberi méltósághoz az is hozzátartozik, hogy az ember bevárhassa a halálát, mintegy beérlelje azt. Vagy küzdhessen ellene, alakíthassa még esélyei szerint az életét. Somlyón kívül Ottlik, s még számtalan író ezt követelte. A mulandósággal is szembehelyezkedő emberek vagy emberek által létrehozott szépségek Somlyó György eszményei. Giordano Bruno vagy a gyönyörű szökőkutak. Rapa Nui szobrai, a Sixtus kápolna freskói: „egy istent érez a tágrameredt szem, / egy istent, hiszen az élő anyag // nem termett ilyet, s azt se hiheted / hogy magadfajta véges kéz talál / rakni föléd ily végtelen eget…”

Az 1956-os szűkebb szonett-gyűjtemény darabjait bátran vállalhatta 1990 után is a költő: Csokonaihoz, Vörösmartyhoz, Ferenczi Béni Petőfi-szobrához, Juhász Gyulához, Bartókhoz, József Attilához, Derkovitshoz, Radnótihoz (az első kiadásban Miklós volt a címe), Picasso-hoz írott verseit nem rostálták meg az évek. A szonett-forma úgy látszik, eredendően örökbecsű gondolatokat fogad be magába. Mintha a csasztuskák, a voluntarista irodalomeszmény korában a szonett őrizte volna mindazon költőket, akiket a politikai élet már szolgálatra kiszemelt. Természetesen, más köteteiben is visszatérő kedves darabjai voltak a szonettekben írott versei, például az Épp ez oldalain egy egész Balaton-dicsérő költői versenyt játszott el egymaga. Igen szerethette ezeket az opuszait. Még Kassáknak is szonettet írt a ~ -ban, pedig – Petőcz András hívta fel e tényre az olvasók figyelmét – a tótkalapos mester igencsak nem volt kibékülve e rímes, kevésbé avantgard formával. Somlyó 1967-ben húsznál is több szótagszámú szonettsorokból terebélyesítette ki versét. (Füst Milán szintén szerette e megiramló hosszúságú sorokat.) Prózára hangszerelte a Berény Róbert két képe között című versét (Szonett – prózában) a költő, valamint férfi és nő közötti drámai dialógust kerekített Ferenczi Béni szobrai köré (Szobrok párbeszéde).

A négy kiadás közül, bármelyik kerüljön az olvasó kezébe, katartikus versválogatásba lapozhat bele. A szonettet, a középkor slágerét, jelszavához hűen („Modernnek kell lenni mindenestül!”) valóban a második évezred végének ízléséhez idomította. Németh István Péter

Ádám - annak dacára, hogy jó tíz éve külföldön él - nagyon is ismert balatonboglári személyiség. Bőven megtelne történeteivel pár kötet. Igen színes egyéniség, a lazasága már-már legendás, probléma kezelése színtúgy. Engem, igazán a művészetek iránti különös érzékenységére fogott meg. Pár filmet adtam is neki, s Kanári szigeteki tengerparton francia különcökkel rendezett vetítéseken műsorra is vette. Igazi optimista: Úgy akarom, ahogy lesz! Láttam tőle - egész jó - kortárs szobrot. Tamás születésnapjára alkotta ajándékként. Láttam tőle jól elrendezett foltokat vásznon - el is kelt egyből. Aztán gondolt egyet máskor, s abbahagyta. Biztosan van már tíz éve, mikor LandÁrt-ba fogtunk.

Ez a fotó készült róla, legjobb barátjával Tamással.

Egy perspektíva átszabás volt a terv, a "festék" az akkor múltheti, megbarnult szőlőtörköly, s a még frissen préselt aznapi voltak. Kellett volna még pár méter mélységben, s egész elfogadható lett volna a mű. (Két éve a dombon kertépítők csináltak hasonlót, a nyomok még fellelhetőek.) Majd, annak "beavatására" film is készült törzsi dobolással, s valamilyen ismeretlen termékenységi tánccal. A filmet egy országos fesztiválon is láthatták, Szüret teaidőben címmel. S milyen kicsi a világ, a zsűriben ülő hölgy megismerte Ádámot: - Vele üzleteltem Indonéziában! (Ja, azt majdnem kifelejtettem, Ádám a Lombok szorosnál autentikus dobkurzuson vett részt.) A filmet, ha Emil beleegyezik, ősszel, a Kultkikötő mozi egyikén levetítjük.