Gondoltam, megpróbálom. Működött. Online foglaltam szobát a balatonboglári Lokomotív Hotelbe 2017. augusztus 20-ra. Most várom a „visszaigazolást”. Addig elolvasom az egyik ajánlat kísérőszövegét: ”Közvetlen vízparti 3 csillagos üdülőszálloda a Balaton déli partján, Balatonbogláron. A Hotel Boglár gondozott parkban, kétágyas szobákkal, apartmanokkal és saját étteremmel várja kedves vendégeit. Ideális helyszín lehet családi üdülésekhez: főszezonban animátor gondoskodik a programokról és a kellemes időtöltésről kicsiknek és nagyoknak egyaránt, de a település is színes programokkal várja az ide látogatókat…” aztán fotómellékletként az elmaradhatatlan mozdony. Igazán kedves a közzétevőktől, de ők is lemaradtak egy évszázaddal.

Mi úgy tudjuk, hogy az állam – egy szerződés lejártát követően - visszavette a vasutas üdülő területét a MÁV-tól, amit aztán sportcélú beruházásra fordított. A műemléki védettséget élvező mozdony már nem szimbolizálta a nagy múltú üdülőt, amely elé egykor még feltételes megállóhelyet is építettek magas rangú vendégei számára. A balatonszemesi önkormányzat napra pontosan négy éve kötött a MÁV-val egy szerződést a mozdony befogadásáról. Vállalták felújítását, kiállítását a szemesi vasútállomáson.

Nyalókát - mert így becézték ezt a 275-ös típusú mozdonyt - a MÁVAG készítette 1929-ben, az idősvonat-kort kort elérve, 1990-ben nyugdíjazták. A bátaszéki honállomásából Balatonboglárra vezetett az utolsó útja, s a MÁV Üdülő utcafrontján fújta ki az utolsó gőzét. Kedves látvánnyá vált, még akkor is, ha is nem köztetületen, nem is városi védőernyő alatt állt. Számtalan nyaralóvendég boglári emlékeinek kihagyhatatlan, nem halványuló része. Bizonyára akadnak különleges történetek is. (Megírhatnák Kedves volt vendégek!)

Nem kell vasutasnak lenni ahhoz, hogy szeresse az ember a mozdonyokat, a vonatokat. Emlékszem mekkora szám volt, amikor Eiter Sanyi szólt a könyvesboltból, hogy érkezett egy új lemez egy LP, nem érdekel-e minket. Megvettem. Magyarországi gőzmozdonyok hangjai. Karcosra hallgattuk a filmklubban, a 275-ös hangja is rajta van – úgy emlékszem. A Bivaly hangja volt talán a legelegánsabb – a 424-est hívták így (meg Nurminak is). A lemezen egy szép lassú indulással szerepel. Mintha nagyzenekart vezényelne a karmester. Si-hu-hu-hu, si.hu.hu.hu. Emlékszem, a hatvanas években vonattal jártunk a fonyódi gimibe. Két kilométer volt az állomásig gyalog. A patikáig (a régire gondolok) leérve izgatottan pillantottunk jobbra, le van-e engedve a sorompó. Gyakran le volt, jött is a 376-os. Akkor nyúlcipő az állomásig, egyszer sem maradtunk le. Nem volt egy Nurmi Őkegyelme – olyan lassan indult el, hogy menet közben is föl lehetett (bár nem szabadott!) rá lépni.

Árpád elkísérte Nyalókát a város határáig egy fotóra. Rossz érzés volt a távozását látni. Kiénekelték a szánkból, a boglári szánkból, akit a mozdony a füstje megcsapott.

Cseh Tamást dúdolom magamban:
„Ó, az én papám fűtő, ó, az én papám fűt, sivít a fekete mozdony, mert az én papám fűti.
Kemény a munkája, kemény a munkája, erős az én jó papám.
Ó, van nekem fénykép, kinéz tolatás közben, előre, sohase hátra, barátja állomásfőnök.
Van néki takaros háza, a háznál takaros kert van, a kertben nyílik a zsálya, ott áll a tisztaszobában a díszegyenruhája, előre, sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva.
Nem minden vonat jár széles vágányon, el ne feledjétek, azt, hogy vannak köztünk, el ne feledjétek, vannak e világon keskenyvágányú vasutasok is.”

 

  • elviszik_a_mozdonyt_1
  • elviszik_a_mozdonyt_2
  • elviszik_a_mozdonyt_3

k.j.