Bugaszeg Köztársaság - a kikapcsolódás és a megnyugvás fészke

Kedves helyek Bogláron - Bárka kávézó

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarból

Ködös kápolna-domb

Jégjanicsárok

Napvitorlák a parton

Jazz és a Bor fesztiválja nyaranta a Helyiérték Egyesület szervezésében www.helyiertek.hu

Percz János: Vitorlások (acél)

Világító feliratok készítése kültérre, beltérre lézer vágással, led világítással.

forrás: vikipediaSomlyó Györgyről nem könnyű szólni. Valljuk meg: a legtöbb igazán súlyos egyéniségről nehéz beszélni, mert különbözőképpen lehet őket megközelíteni, mert sokoldalúak, mert gyakran ellentmondásosak, ha ezek a bizonyos ellentmondások, életművükben esetlegesen fellelhető paradoxonok oldódnak is, olykor, megszűnnek egy-egy váratlan felismerésnek köszönhetően. Pilinszky, Tandori, Erdély Miklós mellett Somlyó az az alkotó, aki életművével, egyéniségével valami olyanra hívja fel figyelmünket, valami olyanra inspirál minket, ami egészen sajátos, egészen szokatlan. Habozás nélkül mondom: mester, aki kikerülhetetlen, aki bélyegzi egy korszak irodalmát, művészetét. Fogalmazhatnánk így is: nyugtalanító Somlyó György költészete. Miközben mindent tud a versről, történeti és verstani szempontból egyaránt, aközben zavarba hozza olvasóit „kibeszélő” stílusával, illetve könnyed szabad verseivel; miközben bravúrosan kezeli a formát, aközben játékosan rúgja fel a szigorú szabályokat, hágja át a kereteket, új lehetőségeket mutatva a költészetben. Hadd utaljak ismét a szonettekre, Somlyó ismereteire, valamint szonettgyűjteményére. Szerzőnk tökéletességre tör a tökéletlenségben is: úgy gondolom, nincs az a „szonettforma”, amit ki ne próbált volna. Petőcz András: Somlyó György (részletek)

Szinte családilag adott gyerekkori barátaimon, a két Gabin kívül (Devecseri és Karinthy) az akkori fiatal költőgenerációból Radnóti volt az első, akit személyesen is megismertem. Nem irodalmi körökben, hiszen ilyenekbe még nem voltam járatos, csak a hatodik gimnáziumba. Akkoriban írtam, apám oly korai elvesztése után, első verseimet, és gyűjtögettem tovább a régebben kezdett versfordításaimat. Egyik unokatestvérem házitanárjáról kiderült, hogy az árván maradt fiatal Radnótit pótszülőkként támogató család tagja. Egy beszélgetésünkkor meg az ô számára derült ki (irodalmár volt, talán "titkos" költő is), hogy én is "írogatok". Próbálkozásaimból egyet-mást megmutatott Radnótinak. Egy alkalommal össze is hozott vele az Ilkovitsban egy rövid találkozásra. Amelynek emlékét sokáig őriztem, ha tárgyi tanúságától megfosztott is a háborús sors (annyi mindennel együtt), a Járkálj csak, halálraítélt! dedikált példányától. Ez a kötet lett az első a "harmadik nemzedék" tagjainak könyveiből, amelyet tárgyilag és szellemileg egyaránt birtokoltam. "... mint holtrasebzett őzeké..." és "... a sok / sebből vérző, nagy farkasok" ettől kezdve együtt kísértek végig a hamarosan elkövetkezett "komisz jövőben". A költő önéletrajzából.

Több alkalommal is volt szerencsém találkozni vele, pontosabban részt venni boglári költő-olvasó találkozóin, Boglárlelle összeölelkezéskori ünnepségen, azonban mindig megmaradt egy hátsó sorba marasztaló félsz, pedig olyan szívesen beszélgetett a volt iskolatársaival, Viszloczkyné tanárnő irodalom-szakkörös lányaival, bárkivel, s jókedvűen - (hölgyekkel talán sármosan is). Olvastam  szürrealista regényét is, de a szonettjeiből találtam a magamfajta hétköznapi ember számára megérthetőt. Súlyos személyiség, s könnyen elérhető formában kevés írás foglakozik munkásságával, amiről írni nagy ismerettel, magas műveltséggel, sok idővel bíró pályatárs képes. Német István Pétertől kaptunk egy pazar, hiánypótló "könyvajánlót". k.j.

A Talizmán című szonettes könyvet Somlyó György (Balatonboglár, 1920 - Budapest, 2006) írta. Virtuóz formába öntött vers a szonett, a világirodalomban talán nincs is nemzet, amelynek költőfiai ne próbálkoztak volna e tizennégy soros költemények szerzésével. Somlyó György szerkesztette a legnagyobb magyar antológiát, amely csupa szonettet tartalmaz (Szonett, aranykulcs). Somlyó rengeteget tudott a szonettről, hiszen már a mesterséget is a költő-édesapjától, Somlyó Zotántól és (Az átkozott költő) Nyugatos társaitól tanulta. Személyesen szót válthatott még a költői módszerekről a szonettkoszorút is író József Attilával. Antológiája, de saját szonettjei szintúgy arról vallanak, hogy ez az első pillantásra oly feszesnek és zártnak tűnő forma szinte végtelen szabadságot ad, kimeríthetetlen rímkombinációs lehetőségeket rejt, s még a formarombolásokat is kibírja anélkül, hogy elvesztené lényét, lényegét. (Pablo Nerudától Somlyó rímtelen szerelmes szonetteket fordított például, százat.) A ~ című ciklusát egész költői pályafutásán át írta és bővítette. Először 1956-ban jelent meg, 22 szonettel s egy Racine-idézettel, másodszorra 1960-ban már 88-cal, igaz a kötet címét és mottóját egy Paul Eluard-tól vett változatra cserélte: Ami élni segít („Hadd ítéljem meg én ami élni segít”). Minden szonett egy-egy portré vagy pastiche, amit szellemi példaképeiről készített, s amiket – mert hogy nem hosszú versek – talizmánként magával hordhatott a költő. Mementó, tisztelet, stílutánzat van ottaváiban és tercináiban. 1990-ben ismét ~ címmel adja közre hommage-szonettjeit Somlyó, amelyek addigra szám szerint már 101-en voltak. (E kiadás Vas István előszaván kívül mind a Racine-, mind az Eluard-idézetet tartalmazta.) 85. születésnapjára 138 a talizmán-szonettek száma! Petrarca Laurához írt csak ennyi szonettet, mint ahányat Somlyó a géniuszokhoz. Valóban, mintha védelmezték volna e versek a szerzőjüket a sírig. Somlyó élet útjának a felén megszólította a csillagokat Dante és önnön hangján, s a magasságra emelt tekintete dacolni kezdett a poklokkal, a régi és új korok rémségeivel. (A lélek fölfelé tör, vallotta Somlyó Madáchcsal együtt Változat a Tragédia egy sorára című szonettjében is.) Példát keresett és talált az ősi félelmek leküzdésére, s szonettben dicsérte az altamirai barlang falára legyőzött bölényt festő elődünket. Mert hogy az volt ám csak a múlhatatlan diadal, nagyobb, mint az ormótlan állat elejtése. Ószövetségi hősök, antik görögök a következő megidézettek. Szókratész halála című szonettjében a történet csak az ókori, az üzenet magába foglalja Rilke fohászát (Saját halálát add, Uram, mindenkinek!) s a világháborús halálgyárak borzalmait is, amelyek éppen attól voltak olyan iszonyatosak, hogy szinte futószalagon fosztották meg az embereket a személyes végzetüktől: „Névtelen rabszolgák s levert királyok, / kitépett nyelvűek, kazamaták / élő holtjai, s kiken a némaság / lett úrrá, mind, a kemence-füstbe szállók -: // így pusztultak mindig is milliárdok, / ki s mondhatván lelkük igazát; / hogy, ha már meg kell halni, legalább/ a sajátjukká tehessék haláluk.”   Az emberi méltósághoz az is hozzátartozik, hogy az ember bevárhassa a halálát, mintegy beérlelje azt. Vagy küzdhessen ellene, alakíthassa még esélyei szerint az életét. Somlyón kívül Ottlik, s még számtalan író ezt követelte. A mulandósággal is szembehelyezkedő emberek vagy emberek által létrehozott szépségek Somlyó György eszményei. Giordano Bruno vagy a gyönyörű szökőkutak. Rapa Nui szobrai, a Sixtus kápolna freskói: „egy istent érez a tágrameredt szem, / egy istent, hiszen az élő anyag // nem termett ilyet, s azt se hiheted / hogy magadfajta véges kéz talál / rakni föléd ily végtelen eget…”

Az 1956-os szűkebb szonett-gyűjtemény darabjait bátran vállalhatta 1990 után is a költő: Csokonaihoz, Vörösmartyhoz, Ferenczi Béni Petőfi-szobrához, Juhász Gyulához, Bartókhoz, József Attilához, Derkovitshoz, Radnótihoz (az első kiadásban Miklós volt a címe), Picasso-hoz írott verseit nem rostálták meg az évek. A szonett-forma úgy látszik, eredendően örökbecsű gondolatokat fogad be magába. Mintha a csasztuskák, a voluntarista irodalomeszmény korában a szonett őrizte volna mindazon költőket, akiket a politikai élet már szolgálatra kiszemelt. Természetesen, más köteteiben is visszatérő kedves darabjai voltak a szonettekben írott versei, például az Épp ez oldalain egy egész Balaton-dicsérő költői versenyt játszott el egymaga. Igen szerethette ezeket az opuszait. Még Kassáknak is szonettet írt a ~ -ban, pedig – Petőcz András hívta fel e tényre az olvasók figyelmét – a tótkalapos mester igencsak nem volt kibékülve e rímes, kevésbé avantgard formával. Somlyó 1967-ben húsznál is több szótagszámú szonettsorokból terebélyesítette ki versét. (Füst Milán szintén szerette e megiramló hosszúságú sorokat.) Prózára hangszerelte a Berény Róbert két képe között című versét (Szonett – prózában) a költő, valamint férfi és nő közötti drámai dialógust kerekített Ferenczi Béni szobrai köré (Szobrok párbeszéde).

A négy kiadás közül, bármelyik kerüljön az olvasó kezébe, katartikus versválogatásba lapozhat bele. A szonettet, a középkor slágerét, jelszavához hűen („Modernnek kell lenni mindenestül!”) valóban a második évezred végének ízléséhez idomította. Németh István Péter

Indulsz s megállsz!…


Indulsz s megállsz! – ahogy a nap vakít.
Oktalanul szeretve és gyűlölve,
s teszed kábán lélek és test örökbe
kapott, halálos mozdulatait.


Akármit! mindegy, csak tégy valamit:
hogy perceid, ha bármi is, kitöltse.
S álmaid fércén öltögeted össze
rongyokban csüngő, tépett napjaid.


A kínzó ürességet, hogy befedhesd,
s a kongó éjszakának hogy felelhesd,
hogy: tettem ezt és azt is tettem én! –


ha rádbámul némán és feketén,
s te nézed: mint kiásott koponyák
jövőt-kutató, üres iszonyát.

Szonett


Haraptam harsogón a hamvas-héju hajnalt,
s útvesztős éjszakákon utam kutatva vitt,
elvontam már a bíbor alkony függönyeit
s a nappal vad borát is ittam hő ajakkal.


S ültem szobámban sokszor a délutánba, míg
rámszállt az est, akár egy setét-szárnyu angyal;
s szálltam a fényben is, széllel-kuszált hajakkal:
láttam mindent e földön. ami történik itt.


Mindent, ami történik itt és mi nem mulik:
a hold vigyorgó maszkját kelni s lehullni itt,
s a nap fényes fejét, bércekkel koszorúsan.


– S itt ülnek tépve mégis a percek vállamon,
s nincs benne mód, ha szállnak, szálltukkal szállanom.
Ó, sírjatok velem, bús társaim a húsban!