Jazz és a Bor fesztiválja nyaranta a Helyiérték Egyesület szervezésében www.helyiertek.hu

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarban

Bugaszegi Téglagaléria - "a kikapcsolódás és megnyugvás fészke".

Ködös kápolna-domb

Jégjanicsárok

Harangozó Józsefné tanítónő 100 éves

„Trianoni gyerek vagyok. 1920. február 7-én születtem, Máriapócson. Akkoriban vonultak ki a románok – ekkor be is lőttek az ablakon, s épp a bölcső deszkáját találták el. A bölcső felborult, s az akkoriban szokásos pólyába bugyolálva kerültem az ágy alá – a pólyának köszönhetően épségben maradtam.

Édesapám, Rinyu Miklós erős, bátor, igazságos és tekintéllyel bíró ember volt. Nagyanyám legkisebb gyermeke, őt már özvegyen nevelte édesanyja. Fiát katonának vitték, híres huszárrá vált Galíciában. Ő törte be a lovakat, s gyógyította is bajaikban. Büszke voltam rá, hogy hátulról tudott felugrani a ló hátára. Galíciában szerzett oklevele szerint "kurschmidt" – gyógykovács (állat­gyógyász) volt. Polcain vastag könyvek sorakoztak az állatok betegségeiről, gyógyításáról. Udvarunkon két ház állott, emlékszem, felfúvódott tehenek gyomrába juttatott fokhagymás gombócokat, s a gyógyítható lovakat is ő kezelte. Később, mikor már voltak hivatásos állatorvosok, kocsigyártásba kezdett. Szekereket, hintókat készített, s erről a munkájáról is hamar híres lett. Udvarunkban volt a kovács-, kerékgyártó-, bőrülés-műhely.

Nekem is készített egy homokfutót. Hatan voltunk testvérek – 3 fiú, három lány – de a lószeretetet és a kocsihajtást csak én örököltem. Mindig volt egy kisebb növésű ló, ezt a homokfutóba fogva jártam a szőlőbe, gyümölcsért, vagy vittem vizet a dolgozóknak. Így én voltam édesapám kedvence (de mondhatnám, hogy az egész falué).”

Így kezdődik a Gyöngyök a homokban című könyv, melyben Ica néni – a kedd délutánonként megnyílva - elmesélte élete történetét újdonsült barátnőjének, Szeri Gabinak. A könyvbemutatóra nagyon sokan eljöttek, s mindannyiónk örömére, Ica néni boldogságára élték végig azt a felejthetetlen estet. Az átadó végén legalább annyian meg is ígérték, hogy rendszeresen fogják látogatni, ahogy Szeri Gabi is tette, ha nem is heti gyakorisággal. Még közös lottózásba is fogtak, s nem maradhatott el a helyi újság felolvasása.

Akkor sok-sok jókívánság azzal fejeződött be: … megünnepeljük a századikat, drága Ica néni!

A kedvenc ruhájában

Táviratot kaptunk. Június 3-án Varga Béla plebános úr kilenc órára magához rendelt bennünket, a rózsalugasban fogadott. Elnézést kért, mert a szalonban külföldi, talán angol politikusok voltak a vendégei (később derült ki, hogy ők készítették elő az útját). Elbeszélgetett velünk, mondta, hogy Karácsonyi Kornél halála után (Bogláron évekig gyászolták) a helyét pótolni nem tudták, bár próbálkozott a patikus, Sártory Lajos bácsi, Fábián Imre az állatorvos, Szörényi Kálmán, a káplán – sikertelenül (valószínűleg a nehéz megélhetőség miatt). Búcsúzóul Varga Béla összefogta a kezünket, és azt mondta – „Rátok bízom a falu ifjúságát, legyetek Karácsonyi Kornél utódai”. (Józsi bácsitól kaptuk az iskola tervezett névadásához Karácsony Kornél méltatását az akkori újságba, a Boglári Szép Szóba.)

Egyik színházi előadáson

A Péterrévén működő Szociális Missziótársulathoz hasonlóan, Bogláron is vezetője lettem a lányoknak. A régi óvodaépület manzárdrészében volt az óvoda, két szép teremmel, lent pedig a missziós apácák – Adél nővér volt a főnöknő, nagyon jóban voltam velük. A manzárdban tartottuk az összejöveteleket (Kollár Juci, Sárdiné, Martonné, Bárányné, Bolla Ilus, Tóth lányok – Matild, Margit, Balogh Manci). Itt is kezdtük a Fabiolával – Balogh Manci játszotta a címszerepet. Még páran élnek azok közül, akik játszottak akkor: Tóth Ferencné, Kollár Juci. Sikerrel adtuk elő, mert előtte hosszú ideig szünetelt a színdarab-rendezés. Az általam rendezett színdarabokban mindig vállaltam szerepet, mert így mások is szívesebben játszottak. Jártuk a környéket, vannak még györökiek is, akik emlékeznek rá.

tanítványaival (az utolsó osztálya)

 

(Ez az írás az újságban jelenik meg, csupán azt gondoljuk, hogy elkésik.)

A tanító néni a péterrévei Kiskastély kapuja előtt

 

… Aztán József mégis megkeresett, és a második ilyen alkalommal egyik tanítványom édesanyja meghívott minket ebédre. Ebéd után hazamentünk, leültünk a sezlonra, szólt a rádió. A rádión piros selyemből készült, kinyitható szív volt a gombra akasztva (valamelyik barátnőmtől kaptam, talán a Csillag Ilustól). József kérte tőlem a szívet. Levettem, odanyújtottam neki – De nekem nem az kell – mondta ő – hanem a magáé. A másfél évi levelezés után nem mondhattam nemet.

A böszörményi úton kiszálltunk, és gyalog mentünk a debreceni kisállomásra, ahol Nyírbátor felé indult vonat. A nagyállomásról Nyíregyháza felé nem volt vonat. Jóska elment a postára, feladott egy táviratot, hogy délután egy órakor édesapám várjon kocsival Nyírbátorban. Nem akar­tak hinni a szemüknek. Nagy volt az öröm, Boglárról a Harangozó papa ott volt. Ki is tudtuk pihenni magunkat. A terv szerint rendben, szépen ment minden. Pünkösd délután egy zápor leverte a port, napsütéses délután volt. Négy órakor elindultunk. Nővérem a tömegben utat nyitott. Unokabátyám bazilita szerzetes volt – a kegytemplom Mária oltáránál esketett. Tehetséges szónok volt, gyönyörű beszédet mondott. Férjem atillában, rajta a vitézi jelvény, nekem hosszú, 4 méteres uszályom volt.

 

Ica néni a boglári hajóállomás előtt –apósa ott lakott, mint kikötőmester.

A vörös kápolna előtt.

Nyugdíjasan.

 A város Pro Urbe kitüntetést veszi át Sós Zoltán polgármestertől

k.j.

Pár kép a köszöntő ünnepségről

  • Icaneni_100_0
  • Icaneni_100_1
  • Icaneni_100_2
  • Icaneni_100_3

Kotnyek István fotója a Harangszó a dombok között c. albumábólKicsi falu nádtetős házakkal, pici temetővel, kis kápolnával. A katonacsizmák letarolta kertek, udvarok a háború utolsó díszletei. A németek már egy hete elvonultak, így a plébános különös örömmel prédikálta a harmadik vasárnapot. Gaudete! Gaudete! Örvendjetek! Eljött a világ világossága, amely szabadulást hoz a sötétégből. Ahogyan megvilágította a pásztorok útját az üdvözítőig, úgy világítsa meg a mi szeretetünk útjait is. Áradt egy kis meleg remény a hideg kápolnában, s mindinkább a szívekben.

A kicsi Erzsike is boldogan mosolygott, ha nem is értette sem a plébános szavait, sem a hívek énekét, de érezte a közelgő karácsony örömét. Süketnéma volt, s árva. Találat érte a házukat. Mindenkije odaveszett. Ő – szokása szerint - a szőlőhegyen volt akkor is Ignác bácsinál. Valami különös vonzalom fűzte a mogorva remetéhez. A háború öröksége volt ő a falu számára.

Ignác bácsi befogadta, bár mindig hozzátette csak aggságnak van a nyakán. S mikor így nyilatkozott, látva a kislány maszatos mosolyát, mindig megenyhült. Csakhogy nem így volt vele sem Lőrinc, sem János gazda, meg még mások sem. Pár hete egyik német, rádiós katona mutatott neki egy furcsa valamit. Valami csillogó, szépen rezgő-zörgőt. Addig- addig duruzsolt a katona a kislánynak, amíg az megértette, hogy mire kíváncsi, s megmutatta a szőlőhegyen a hóval, kukoricaszárral betakart borospincét, az elásott élelmiszervermet.

Akkor nem tudta, hogy mit csinált, de az elfordított tekintetekből ő is meghallotta, megértette. Ignác bácsi is neheztelt, de csak megsimogatta a könnyes arcát. Erzsike megmutatta a német ajándékát. Egy megsérült kondenzátor volt, amelyről szépen le lehetett tekerni a sárga, olajos papír mellet az ezüst-arany színekkel csillogó szalagot.

Ignác bácsi fordult egyet, s előhozott egy zsák diót. A hegyi pince előtt álló két diófa szépen hozott az az ősszel. A nagyobbját beletekerték a sztaniollal - kis madzag füllel - ragyogó, karácsonyi csillagokká változtatták.

Erzsike – hogy a keze ne fázzon – egy-egy forró sültkrumplival a zsebében, szatyor formára kötött kendőjével a fél vállán, a betlehemesekhez szegődve – mint némán bégető bárányka – minden háznál lerakott a karácsonyfa alá két-három marékkal a csillogó-ragyogó ajándékból.  Szenteste a legtöbb házban sokáig pislákolt a tűzhelyek fénye, énekek is hallatszottak. Igaz, hogy éhesebb volt az a karácsony, de boldogabb, a lelkekben fényesebb a lassan mindent fehérré takaró hóesésben.

... a Csavargőzős gépészének meséiből.
Kotnyek István fotója a Harangszó a dombok között c. albumából

k.j.

 

 

Olyan meglepetés ért, akkora a fejem tőle - szerencse, hogy nincs működő kamera vagy fényképező a közelben, mert utólag szégyellném. smile
Amikor valakinek az írása könyvben megjelenik az jó. Amikor az embertől idéznek egy másik könyvben, az már valami! (Főleg, hogy nem akárkiről szóló könyvben jelenik meg!)
Én, ugyan író nem vagyok (költő sem, legfeljebb, ha a boltira gondolunk), de, ha igazán sikerül élménybe akadnom, az kikívánkozik, leíródik, sokkal inkább tűnik ez valamiféle külső erőnek. Most egy efféle esett meg.

Irodalmi kör nyáron is működik Kislakon, legfeljebb gyakoribb a hiányzás a nyári programok, vendégek, vagy munka miatt. A legutóbbi nekünk is kimaradt, s most egy tányérka almáspitével felszerelkezve kopogtunk be a kislaki kultúrházba.
Éva kérdezte akkor tőlem váratlanul, hogy ismerem-e a Balás Bélát.
A Betont? Hát, persze! Szeretett püspökünk volt, hitoktató koromban bérmáláskor járt Bogláron, de voltam nála egyszer Kaposváron is "fogadóórán". (Nem az volt, csak nem jut hirtelen eszembe minek nevezik ezt a személyes megbeszélést.) Mikor 2000-ben Kanizsára hazaköltöztem, utólag tudtam meg a Rumostól (Dr. Rumszauer Miklós), hogy Beton atya attól félt, hogy távozásommal összedől a boglári egyházközség. Ezen csodálkoztam is, mert annál jobban ismertem Szőllősi atyát, meg az akkori helyzetet, hogy féljek ennek bekövetkeztétől. De jól esett hallani.
No, a kérdés és pár mondat után Éva kezembe nyomott egy könyvet (Lőrincz Sándor: Visszamosolyogni Istenre), kinyitva a 112. oldalon.
Ott olvasom - "Adventi irányfények címmel, Sz. G. aláírással a következő bejegyzést találtam a Balatonboglar.com honlapon:..."
Jé, hát ez én vagyok. Aztán nézem, mit követtem el akkor...

 

Igen, ez arról szólt, mikor egy adventi alkalommal járt Bogláron Beton atya, akkor dedikáltattam az Adventi irányfények című könyvét, és annyira jó érzés volt őt újra látni, hogy nincs az a fontos elfoglaltság (lustaság), hogy ezt az alkalmat kihagytam volna. (Ezek szerint ez is az ihlető élmények közé került, de nem véletlenül - törvényszerűen.)
És tényleg, nagyon hiányzik, legfőképp a közéletben ez az általa is fenntartott, közvetített értékrend. A másért, a közért élés, jót tevés. És pontosan a tevés - a szócséplést nem igénylő, önzetlen tevékenység hiányzik leginkább, ami valódi közösséget teremt.
Nem tudok elszakadni attól az isteni ténytől, hogy ezer szállal vagyunk egymáshoz kötve. Kár, hogy nem mindig látjuk. Ezeknek a "szálaknak" a fellelése különleges öröm számomra (az irodalmi körben véletlenül újabbra találtunk - Cegléden! Pedig ki sem mozdultunk a kislaki kultúrházból).

Közelednek a választások. Polgármestert, képviselőket választunk.
A város ügyeinek bonyolítása mellett, szerintem a legfontosabb feladata ennek a csoportnak a kedvemre tenni. Nem mással, az említett összekötő szálak erősítésével, sűrítésével. Azaz a balatonbogláriak közösségének erősítésével, jóra serkentésével. Sosem az a fontos, ki, milyen zászlót lobogtat, hanem, hogy arra, a bizonyos közös asztalra mit tesz le a magáéból. (Mert ismert mondás - könnyű a mások által megszerzett pénzt elkölteni...)
Gyakran elhangzik - ne azt nézzék, mit mond, hanem, hogy mit tesz valaki.
Ugyanerről szólnak egy evangélista réges-régi gondolatai:
"Nem mind az, aki mondja nekem: Uram, Uram - jut be a mennyek országába, hanem aki mennyei Atyám akaratát teljesíti." (MT 7,21).
Én ezt tartom most aktuális "irányfénynek".

SzG

Mivel már tudjuk, mikor lesz pontosan az önkormányzati szavazás - a napfényes és zivataros strandidőszakban ez is felidéződött:

Tudósítás a szavazókörből


A tavalyi, első alkalom után idén is szívesen vállaltam a részvételt a szavazás lebonyolításában. Konkrétan nem tudnám megmondani, miért, összességében jó volt a tizenötórásnál akkor hosszabb jelenlétet igénylő feladat.
Fél ötkor keltem, fél hatkor elsőként álltam a lezárt, lebélyegzett bejárat előtt. Aztán jöttek a többiek is, ki biciklivel, ki nagy dobozokkal, de örömmel láttuk egymást.
Ajtónyitás után, a tavalyihoz hasonlóan berendeztük a helyiséget, tollakat raktunk a már kész szavazófülkékbe, elővettük a szavazólapokat, borítékokat, névjegyzéket, előkészítettük az urnát, aláírtuk az aláírandókat, és hamar eljött a hat óra, s az első szavazó is. Nálunk a névjegyzék legelső embere volt ez - újságoltam többeknek is - ellenőrizte, hogy üres az urna, amit le is zártunk akkor.
A szavazók érkezésekor ellenőriztük a személyi igazolvány (jogosítvány) érvényességét lakcímkártyástul (a levélben küldött értesítő nem kell), aláírattuk a névjegyzéket, átadtuk a frissen lebélyegzett szavazólapot egy borítékkal. Többen dobták be boríték nélkül az összehajtogatott szavazólapot - bontáskor ezzel bánunk a legkönnyebben, de elég a borítékba helyezni a lapot, leragasztás nélkül - az urnából így sem, úgy sem fog kimászni. :-)
Néha szállingóztak, néha kis sor is kialakult, rendben folyt a voksolás. Az asztal mögött ülve jól lehetett látni kik lesznek a következők, ami a legszebb volt ebben, hogy nagyon sokan emlékeket hoztak magukkal. Nem látványosakat, nem is kézzel foghatóan (füllel hallhatóan, tehát néha szóba sem került), de boglári életem minden szakaszából megelevenedtek a történések, helyszínek, események. Igen, már tudom, ez volt a legnagyobb élmény legutóbb is! Kisregény lapjaiként állt össze ott az elmúlt pár tíz év. Meglepetés is ért - mint kiderült, fiam egyik tanárával a cserkészetben aktívkodtunk valamikor. Ez a tény mindjárt kedvessé tett egy "vadidegent", és a tanárnál hangsúlyosabb lett az egykori, egy csapatba tartozás. Régi tanítványok szülei arcán jó volt felismerni gyerekeik vonásait, egykori iskolások már kézen fogva vezetik fiaikat, lányaikat - hogy megy az idő! Volt, akiket szívesen láttam volna, de már nem jönnek többet szavazni - ők, azt hiszem, már biztosabban látják, hol tévedünk, és mikor teszünk jót.
A sokórás procedúra alatt nem unatkoztunk (legalábbis én). Ismertük a szabályokat, azokat betartottuk, ebből semmiféle gond, feszültség, külön tennivaló nem adódott. Ha valaki épp nem ült a helyén, mindig volt, aki az érkezőket fogadja helyette. Várakozás közben beszélgettünk, nevettünk - érdekes a szituáció: egész évben nem találkozunk, és ilyenkor egy helyiségben töltünk el nagyon sok időt. Hatan egy csónakban...
Ellenérzés nélkül! Mennyire nagyszerű, hogy pont az "ellenpárti" delegálttal olyan közös érdeklődést, témát találtunk, ami nagyra emelte őt a szemembe, és, amit kicsit sem befolyásol a politika. Nekem ő már sosem lesz "az a párti valaki", hanem a csellista, aki érteni és művelni tudja a zenét. (Persze, azon vitatkozhatnánk, hogy miért van nagyobb becsülete egy bunyós pityunak, mint egy szimfonikus zeneműnek, és miért kell neki letenni a vonót, ha megélni is akar, bár ez nem kizárólag a zenészekre vonatkozik. Kicsit sem.)
Este hétkor, a szavazókör zárásakor sem éreztem fáradtságot, sőt a szavazólapok szortírozása, számolása után sem - ez sokkal könnyebb volt, mint a tavalyi, egyet kellett csak ikszelni, és nem volt tele lehetetlen, "létezik-e" pártokkal.
Tehát jó nap volt - és milyen jó lenne, ha így működne az ország is. Rögzített, korrekt információkkal, probléma esetén közmegegyezéses eljárási lehetőséggel, hovatartozástól független, jó viszonyban egymással, közösen vállalva, egymást segítve a feladatokban. Csak így működhet jól egy szabad választás is.
Előbb-utóbb lesz olyan!

szg

"Több mint 40 év után a Balatonboglári Szüreti Fesztivál megálmodója és névadója, a BB Balatonboglári Borgazdasági Zrt. idén nem vesz részt a BB Balatonboglári Szüreti Fesztivál szervezésében és támogatásában – tudatta a vállalat közleményében." újsághír

Itt tartunk! Ahogyan már régóta nincs BB, úgy az általa megteremtett, megélt, megszeretett dolgokkal összekötő szálak is lassan elfoszlanak. A szőlő szeretete talán az egyetlen, ami töretlen a balatonboglári, szőlőskislaki, szőlősgyöröki - és a közel-környékbeli, szorgalmas emberek lelkületében. A marketing nem is tudta pontosan - Csávics András, Konyári János, Hock János és jómagam álltunk a szépszámú gazdasági (akkori) fiatal élén az első Boglári Szüret megrendezésekor 1974. szeptember 28. napon. Egy nagy felvonulást rendeztünk, feldíszített lovaskocsikkal, a néptáncosokkal, kisbíróval végig Boglár főutcáján. Az eredeti szokás szerint a gazdák ilyenkor egy termékkosarat szoktak ünnepélyes keretek között, nagy kísérettel vinni a település (falu) előjárójának. A kisbíró lóhátról az elmúlt év eseményeit - termés, gyarapodás, történések, születés, halálozás, esküvők, falusi szóbeszédeket sem mellőzve - humoros rigmusokban teszi közhírré. Este pedig a hajnalig tartó szüreti bállal tetézi az ünnepséget. Így volt ez 1974. szeptember 28-án is, az első Boglári Szüret rendezvényen. Sajnos a bálon egy ismeretlen társaság rendbontása miatt a következő évben több alkalommal voltunk kénytelenek mi, szervezők, rendőrségi kihallgatáson megjelenni. 1975-ben nem is rendeztünk szüreti napokat, de 1976-tól folyamatosan. Ezek az első pár éves rendezvények - a jó rendőrségi kapcsolat segítségével - a látványos felvonuláson kívül, eleinte nem is tartalmaztak más eseményt, hacsak meg nem említem Németh - kifőzdés - úr bográcsban főzött gulyását, az egyik, legrégebb óta és folyamatosan itt nyaraló német vendég, Rolf Wiesner nagy bográcsban készített  szoljankáját. A Gazdaság lelkes fiatal dolgozói hozták össze pár láda ajándék gyümölcs, pár üveg ajándékbor költséggel, de a néptáncosok szépen kiizzadtak a felvonulás végére.

1980. május elsején jött a BB-hez Mészáros Győző igazgató. Ő fedezte fel igazán ebben a Boglári Szüretnek elnevezett rendezvényben mind a marketing, mind az idegenforgalmi, s nem utolsó sorban a Gazdaság dolgozói számára egy igazi, nagy találkozásra is alkalmas, a vállalati kötődést erősítő ünnep lehetőségét. (Még tanulmányútra is elküldött hármónkat a Kis-kárpátoki Bornapokra. Mihályi Józseffel, Illés Lászlóval onnan hoztuk a Csülök Csárdát, a murcit - ott burcsáknak hívták. Annyi mosolygós, támolygós, jókedvű embert azóta sem láttam, mint ott. (Ugye, a még forrásban lévő must - de már borhoz közel - itatja magát, sok szénsavat termel, ami gyorsan szállítja az alkoholt oda, ahol az üt is hamarosan. 1981-ben már az augusztus 20-i ünnepkörhöz került a Boglári Szüret időpontja, s gyorsan több napos lett. Vállalati szintre emelte Mészáros Győző a Boglári Szüret rendezvényt. Rádi kerület kapta a helyszín feldíszítését, a Platán-sor elejére akkor került a két hatalmas szőlőfürt, a tér egyik-egyik oldalára a BB logó szőlőből, a lellei és boglári utak elejére, a vadszőlővel felfuttatott két-két villanyoszlop a nagy transzparensekkel. Lengyeltóti kerület szervezte a felvonulást, a Borászat a vendéglátás boros részét, az Üzemikonyha az étkeztetést, de gazdája volt minden részlet-feladatnak. Az első ilyen alkalommal a Nagybereki Állami Gazdaság volt a vendég, s egy igazán parádés lovasbemutatót tartottak az akkori focipályán. Gyorsan lett színpad, lett sok műsor, borrendi avatók, borkirálynő választások, borkóstolók iskolája, martini koktél, bor lutri, borászati kiállítás, s egyre több, és több vendég. Bár ekkor még nem volt digitális fényképezőgép, de nagyon sok és kiváló minőségű fotó őrzi ezeknek az ünnepeknek a fényét - zömében Nagy Ferenc szorgalmából, de többórányi videó is készült, SŐT a 70-es évekről még amatőr filmet is tudok mutatni. (Szinte mindegyik Boglári Szüret értéklelésénél - mert ilyen is volt - többen éreztük úgy, hogy "kicsi lett az ing rajtunk" - Győző szokta mondani, ha nagyon meg volt valamivel elégedve.)

Ami a privatizálás után lett, az már szép lassan másról szólt. Nem lett rosszabb, sőt eleinte - Bíró László, Bálo Zoltán idejében - egyre népszerűbb lett -, de pont az veszett el lassan-lassan benne, amit a BB-t körüllengő misztikum táplált.

Talán ősszel, amikor a pódium-beszélgetések ideje van nálunk, akkor egy Boglári Szüret emlék-beszélgetésre esetleg sor kerülhet sok fotóval, filmmel. (Talán még könyv is készülhetne, hisz a miénk, balatonbogláriaké volt.)

-kj-

  • bb_01
  • bb_03
  • bb_05
  • bb_06
  • bb_07
  • bb_08

- pár montázs régről -