Csavargőzős Bárka Kávézó és Terasz a gondolatok bölcsője

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarban

A Csavargőzös esti fényben.

Ködös kápolna-domb

Jégjanicsárok

... pont ennyit voltunk a Kislak Napja idei rendezvényén. Kevéssel (vagy kevéssel többel) négy után érkeztünk. Illés Kitty lépett épp a színpadra, s igen jó kis műsort adott nagy slágerekből, operettekből Károly Zsófia kíséretével.


Azt követően egyórás koncertet adott a zeneiskola jazzegyüttese a Péntek. Kiderült a név eredete, s Korolovics Lajos öröme is - s jött a sötét bakter, a második lépés, a négy sarok, egy kis manugalui basszusgitár, funky-örömzene... Igen jó volt smile

Más műfaj, de nagyon szépen előadott. A Méta Fesztiválra készülő - Tünde, az Ördöngös nagyasszonya terelte arra fele a szót - lengyeltóti néptánccsoport igazán gyönyörű előadását élvezhette az ott lévők sokasága.

Egy kicsike szünetet követően - volt egy kis szülő csere is - jöttek az artisták sejtelmes fényeikkel.
(A helyi média is ott volt, biztosan hamarosan lesz is nézhető anyag erről az ünnepről.)

Volt ott kemencés pogácsa, sajtos pogácsa, s mások is, de arról majd mások.

 

Az utcán nyüzsgés, kis csoportokban álló emberek, hol higgadtabb, hol tüzesebb beszélgetések, viták, ujjongó, aggodalmas, kérdő, haragos arcok. Az egyik csoporthoz odafutó ember hírét izgatott moraj kíséri...
Valami készül. Változtatni kell, nem mehet így tovább. Elég az elnyomásból, elég az uralomból, a nemzet él és élni akar. Tisztességgel, demokratikusan. 
Szabad sajtót! Felelős minisztériumot! Törvény előtti egyenlőséget! Közös teherviselést! - kiabálják itt is, ott is.
Így képzelem én, azt az 1848. március 15-i délutánt, s ezt idézte fel a legutóbbi irodalmi kör az ünnep előtti alkalmon.
Éva néhány soros versrészleteket hozott mindenkinek, hozzá költők nevét, kinyomtatott papírokon. Választhattunk egyet, és okoskodhattunk, vajon kinek a tollából folyt ki, az ezt rögzítő tinta.
Én nem találtam ki. Talán nem is volt fontosabb annál, hogy felolvastunk nagyon velős sorokat, amikből mindannyian kiszűrhettük, aztán megoszthattuk a számunkra fontos, ébredő gondolatokat. Aztán, persze megtudhattuk a szerzőket - nekem Batsányi volt különösen kedves, mert Tapolcát, és az ott élő Németh István Péter költő-barátunkat juttatta eszembe.
Anna, Széchenyi naplójából olvasott részleteket, kicsit tartva is attól, hogy unalmasnak tűnik, pedig ez a műfaj a tanulmányainkból ismert, történelmi alakot olyan személyes közelségbe hozta ezzel, mintha ő is ott ült volna köztünk. 
Többen is hoztak az alkalomhoz illő, személyes megélést adó írást, verset, aztán beszélgettünk a régvolt államférfiakról, s megítélésükről akkor és most. Abban is megegyeztünk a végén, hogy a ma élőkről alkotott véleményünk is, a nem teljesen ismert körülmények miatt mennyire lehet csonka. Hát, ha még hozzávesszük az eltelt 170 évet, és a győztesek-írta történelem nem abszolút-objektív tényfeltárását (mert csak az Isten tud mindent, meg néhány ember, aki mindent IS :-) - nem tudunk igazságot tenni, melyiküknek volt inkább igaza, és adott helyzetben mi lett volna a legjobb.
A beszélgetés, persze, már falatozás közben folyt, mert kínálva is voltunk, a finomságok mellett, még az alkalomhoz illő szendvicsről is gondoskodtak vendéglátóink. Mellé finom, Katona-bor adta meg az összhangot - s névadóját nem csak a bora dicsérte, hanem az általa felvetett, figyelemre méltó megközelítése a szabadságharc körülményeinek.
 
Bevallom, terveztem, sütök Kossuth-kiflit, de mikor láttam a hozzászólásoknál (persze, hogy interneten keresgélve), hogy néhányan panaszkodtak, ezért, azért nem sikerült, feladtam a tervet. Sosem sütöttem még, így nem kockáztattam valami összecsapott holmival Kossuth nevének becsét, még, ha csak kifliről is lett volna szó.

Arany János a Toldit eredetileg nem a saját kézírásával adta be a kiírt pályázatra, ami feltételül volt megszabva. Ez a kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany kiállításán látható, amit a Boglár-Kislaki Irodalmi Klub tagjainak is bemutattak azon a fogadáson, melyet maga az intézmény igazgatója vezetett. Hogyan is? Úgy, hogy Éva és Anna javaslatára, a klub és a köre, az Arany emlékév kapcsán ismét leírta kézzel a Toldit. Készült hozzá sorvezető, külön az énekek első oldalaihoz, és másik a további oldalakhoz. Ez az egy, eredeti példány kapott egy szép bőrkötést, s arany feliratot. Éva felhívta az emlékbizottság titkárságát, hogy szeretnénk ezt átadni szerény tisztelgésül. A fogadtatás a vártnál nagyobb lett, s maga az intézmény igazgatója kérte, hogy menjünk fel, mert egy fogadáson szeretné, ünnepélyes keretek között azt átvenni. Így is lett. Végtelen udvariassággal, kedvességgel fogadták a küldöttséget. Prőhle Gergely főigazgató beavatott minket az Arany emlékév eseményeibe, kulisszatitkaiba, a készülés munkafázisaiba, azt is elmondta, hogy olyan fontos esemény az Arany emlékév, hogy maga a köztársasági elnök naponta kér a történtekről információt. Színész Bob nekünk adott egy különös műsort, mintegy "Hogyan él ma Arany János a magyar fiatalok lelkében?" kérdésre válaszul, amiben - többek között - dobolással zajosítottan elreppelte Arany János egyik versét. Az tűnt fel igazán, hogy hetedes ritmusban nyomta a tizenkét szótagos verset. Máig sem értem, hogy hogyan jött ki az a ritmus, de az vitathatatlan, hogy a mai fiatalok által igen szerethető előadásban tette azt. Majd az Önarckép álarcokban című, Arany János kiállítást maga a kiállítás vezető kurátora mutatta be a csoportnak.

  • arany_1
  • arany_2
  • arany_3

Ami tovább fokozta ottlétünk súlyát, vittünk magunkkal nyomdában készített, elegáns 30 példányt is, azzal a céllal, hogy kérünk mindegyikre egy emlékbélyegzést, hogy mind magunknak, mind az utókornak egy kis értéket hagyjunk. Természetesen megkaptuk a bélyegzést, de annyira megtetszett az igazgató úrnak, munkatársainak, és a kurátoroknak is, hogy kértek belőle dedikált példányokat. Prőhle úr meg is jegyezte: Este megyek a köztársasági elnök úrhoz beszámolni, s ha egyetértenek, viszek neki egy dedikált példányt. Megtisztel vele minket - volt a válasz.

Íme 6 oldal a 83-ból:

  • _web1
  • _web2
  • _web3

 k.j.

Ajánlom a témában írt korábbi írásunkat is olvasásra: A világjáró walesi bárd

 

Végső nyugalomra helyezték Kallós Zoltánt a kolozsvári Házsongárdi temetőben 2018. február 24-én. Kedvenc dalával búcsúztatták.

Emlékül a tavalyi Métán látott szívhez szóló koreográfia erre a  gyönyörű mezőségi dalra.


 

Aki még nem találkozott távolkeleti - jelesül - koreai filmmel, igazán pontosan Kim Ki-duk rendező filmjeivel, az bizonyára egyfajta kételkedéssel lehet: fogja-e szeretni? Pont az ilyen kételkedőknek ajánlom, meg persze azoknak akik már túl estek ezen, meg azoknak akiket már magával ragadott ez a nagyon más, de mégis ismerős, egy kicsit néha túlfűtött, de mégis magával sodró mesélés. Emil Lellén még az Hommage filmklubban vetített ettől az igazán különleges rendezőtől, melyet a jelenlegi filmklub tagjai szívesen idéznek fel (nem tagadom, élen járok ebben). Hogy ne a saját véleményem befolyásolja az esetleges érdeklődést, ezért egy nagyon tehetséges szombathelyi filmes barátom, Boros Ferenc - esztétikát, filmet tanít - kritikai írásából idézek, melyet a Vaskarika című online kulturális magazinban olvastam:

Csend, lebegés, szerelem, álom, és valóság. Hisz az egész alkotás olyannyira lebegő, és álomszerű, hogy már nem is tudjuk hol kezdődik az álom, és hogy létezik-e valóság, vagy eredendően egy másik valóság... Nagyon szép mese azoknak, akik nem csak 180 fokkal tudnak látni a láthatón túl...
Kim Ki-duk első filmje, az 1996-os Krokodil óta minden évben rendez, filmjeit hozzánk a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című (Ezt a valószínűtlenül gyönyörű környezetben játszódó filmet vetítette Emil, s Az ij címűt is.) buddhista tanmesét idéző 2003-as alkotása óta játsszák a mozik. A koreai filmművészet nagy tehetségű, ám ellentmondásos alakjaként tartják számon a világon. Filmjei egyesítik a mély melankóliát és a sokszor brutális összeütközéseket, végletes erotikus cselekedeteket. Gyakran mesél a társadalom kirekesztettjeiről, olyan űzött karakterekről, akiket bűntudat mételyez.
A Lopakodó lelkek (Bin Jip) egy szívet melengető történet - egy fiúról, aki szellemként jár házról-házra, és belakja magát arra az időre, amíg a lakók nincsenek otthon. Azt, hogy kik nem tartózkodnak otthon, onnan tudja meg, hogy a kilincsre aggatott szórólapot nem vitte be senki. Nem lop el semmit, sőt, rendben tartja a házat. Ha valamelyik tárgy nem működik, gondosan szétszereli, megjavítja, egyszerűen lélekkel tölti fel. Életet lehel belé. Az egyik nap találkozik egy lánnyal, akit az erőszakos férje elnyom és megaláz. A két szereplő a világtól való elrejtőzésben talál egymásra, mely találkozás szerelem lesz első látásra. És együtt fojtatják a szellemjárásukat.
Kim Ki-duk e filmje két, mély sebeket hordozó, egymás mellé sodródó, magányos, tékozló lélek halhatatlan románcáról szól. Akik a múltban elvesztették a kapcsolatot a valósággal. Kim Ki-duk hősei átlagemberek, akiket az egymásba vetett hit erősít. A lelkek meg nem értett magányban lebegnek, a Földön találkoznak, lassan összeérnek, majd összeforrnak, hogy a végtelen felé vegyék az útjuk, hisz a teljes beteljesülést csak ott érik el. Talán azért mert ebben a világban nincs több esély az emberek számára.