Arany János a Toldit eredetileg nem a saját kézírásával adta be a kiírt pályázatra, ami feltételül volt megszabva. Ez a kézirat a Petőfi Irodalmi Múzeum Arany kiállításán látható, amit a Boglár-Kislaki Irodalmi Klub tagjainak is bemutattak azon a fogadáson, melyet maga az intézmény igazgatója vezetett. Hogyan is? Úgy, hogy Éva és Anna javaslatára, a klub és a köre, az Arany emlékév kapcsán ismét leírta kézzel a Toldit. Készült hozzá sorvezető, külön az énekek első oldalaihoz, és másik a további oldalakhoz. Ez az egy, eredeti példány kapott egy szép bőrkötést, s arany feliratot. Éva felhívta az emlékbizottság titkárságát, hogy szeretnénk ezt átadni szerény tisztelgésül. A fogadtatás a vártnál nagyobb lett, s maga az intézmény igazgatója kérte, hogy menjünk fel, mert egy fogadáson szeretné, ünnepélyes keretek között azt átvenni. Így is lett. Végtelen udvariassággal, kedvességgel fogadták a küldöttséget. Prőhle Gergely főigazgató beavatott minket az Arany emlékév eseményeibe, kulisszatitkaiba, a készülés munkafázisaiba, azt is elmondta, hogy olyan fontos esemény az Arany emlékév, hogy maga a köztársasági elnök naponta kér a történtekről információt. Színész Bob nekünk adott egy különös műsort, mintegy "Hogyan él ma Arany János a magyar fiatalok lelkében?" kérdésre válaszul, amiben - többek között - dobolással zajosítottan elreppelte Arany János egyik versét. Az tűnt fel igazán, hogy hetedes ritmusban nyomta a tizenkét szótagos verset. Máig sem értem, hogy hogyan jött ki az a ritmus, de az vitathatatlan, hogy a mai fiatalok által igen szerethető előadásban tette azt. Majd az Önarckép álarcokban című, Arany János kiállítást maga a kiállítás vezető kurátora mutatta be a csoportnak.

Ami tovább fokozta ottlétünk súlyát, vittünk magunkkal nyomdában készített, elegáns 30 példányt is, azzal a céllal, hogy kérünk mindegyikre egy emlékbélyegzést, hogy mind magunknak, mind az utókornak egy kis értéket hagyjunk. Természetesen megkaptuk a bélyegzést, de annyira megtetszett az igazgató úrnak, munkatársainak, és a kurátoroknak is, hogy kértek belőle dedikált példányokat. Prőhle úr meg is jegyezte: Este megyek a köztársasági elnök úrhoz beszámolni, s ha egyetértenek, viszek neki egy dedikált példányt. Megtisztel vele minket - volt a válasz.

Íme 6 oldal a 83-ból:

 k.j.

Ajánlom a témában írt korábbi írásunkat is olvasásra: A világjáró walesi bárd

Végső nyugalomra helyezték Kallós Zoltánt a kolozsvári Házsongárdi temetőben 2018. február 24-én. Kedvenc dalával búcsúztatták.

Emlékül a tavalyi Métán látott szívhez szóló koreográfia erre a  gyönyörű mezőségi dalra.

Aki még nem találkozott távolkeleti - jelesül - koreai filmmel, igazán pontosan Kim Ki-duk rendező filmjeivel, az bizonyára egyfajta kételkedéssel lehet: fogja-e szeretni? Pont az ilyen kételkedőknek ajánlom, meg persze azoknak akik már túl estek ezen, meg azoknak akiket már magával ragadott ez a nagyon más, de mégis ismerős, egy kicsit néha túlfűtött, de mégis magával sodró mesélés. Emil Lellén még az Hommage filmklubban vetített ettől az igazán különleges rendezőtől, melyet a jelenlegi filmklub tagjai szívesen idéznek fel (nem tagadom, élen járok ebben). Hogy ne a saját véleményem befolyásolja az esetleges érdeklődést, ezért egy nagyon tehetséges szombathelyi filmes barátom, Boros Ferenc - esztétikát, filmet tanít - kritikai írásából idézek, melyet a Vaskarika című online kulturális magazinban olvastam:

Csend, lebegés, szerelem, álom, és valóság. Hisz az egész alkotás olyannyira lebegő, és álomszerű, hogy már nem is tudjuk hol kezdődik az álom, és hogy létezik-e valóság, vagy eredendően egy másik valóság... Nagyon szép mese azoknak, akik nem csak 180 fokkal tudnak látni a láthatón túl...
Kim Ki-duk első filmje, az 1996-os Krokodil óta minden évben rendez, filmjeit hozzánk a Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz című (Ezt a valószínűtlenül gyönyörű környezetben játszódó filmet vetítette Emil, s Az ij címűt is.) buddhista tanmesét idéző 2003-as alkotása óta játsszák a mozik. A koreai filmművészet nagy tehetségű, ám ellentmondásos alakjaként tartják számon a világon. Filmjei egyesítik a mély melankóliát és a sokszor brutális összeütközéseket, végletes erotikus cselekedeteket. Gyakran mesél a társadalom kirekesztettjeiről, olyan űzött karakterekről, akiket bűntudat mételyez.
A Lopakodó lelkek (Bin Jip) egy szívet melengető történet - egy fiúról, aki szellemként jár házról-házra, és belakja magát arra az időre, amíg a lakók nincsenek otthon. Azt, hogy kik nem tartózkodnak otthon, onnan tudja meg, hogy a kilincsre aggatott szórólapot nem vitte be senki. Nem lop el semmit, sőt, rendben tartja a házat. Ha valamelyik tárgy nem működik, gondosan szétszereli, megjavítja, egyszerűen lélekkel tölti fel. Életet lehel belé. Az egyik nap találkozik egy lánnyal, akit az erőszakos férje elnyom és megaláz. A két szereplő a világtól való elrejtőzésben talál egymásra, mely találkozás szerelem lesz első látásra. És együtt fojtatják a szellemjárásukat.
Kim Ki-duk e filmje két, mély sebeket hordozó, egymás mellé sodródó, magányos, tékozló lélek halhatatlan románcáról szól. Akik a múltban elvesztették a kapcsolatot a valósággal. Kim Ki-duk hősei átlagemberek, akiket az egymásba vetett hit erősít. A lelkek meg nem értett magányban lebegnek, a Földön találkoznak, lassan összeérnek, majd összeforrnak, hogy a végtelen felé vegyék az útjuk, hisz a teljes beteljesülést csak ott érik el. Talán azért mert ebben a világban nincs több esély az emberek számára.

Bővebben: Lopakodó lelkek - Kim Ki-duk a Kultkikötő filmklubban

Fülöp Mihály kiállításnak megnyitóján voltunk Szőlőskislakon. Kis műsorra is tellett Vass Albert útjain járva. Sokan érkeztek, ki-ki egy-egy tál süteménnyel. Hosszasan elnézegethető kiállítás, egy kedves megnyitóval.

Íme a film erről az eseményről, a kiállítást pedig tessék személyesen fölkeresni.

 k.j.

A macskák kartondobozban kuporognak. A sebes fülű is tűri a simogatást. Csomókban a tépett szőre az alvadt vértől. Verekedhetett, pedig olyan ártatlan a nézése. Nem kapnak semmit, káposzta leveleket nem kérnek - nyulaknak szánja Lacika. Két lábra is áll mindegyik. Előbb a fehérek, a nagyfejű tarka is, úgy kapnak egyforma adagot. A szürke ügyetlen, kiesik a szép nagy levél a tyúkudvarra. A kendermagos már leste, el is fut vele, de a barna gácsér lekap egy nagy darabot. Megosztoztak rajta többen, ha nem is jó szándékból. Böbe épp szabadon garázdálkodik. Túr mindenhol elégedett szuszogással, nem is viszonozza a köszöntést, hacsak az az unott röf nem az lenne. Nagy kedvenc már most, s ha jó kedve van, akkor a hátvakarást hanyatt fekvéssel honorálja. Egy villa parkját már fölszántotta, s most Bugaszegen tanulja a kutyafittyet. Bárányok, barikák minden hangra jönnek. Kibámulnak a kerítésen, aztán odébb állnak. Mangó a szamár lehet az udvari gondnok, meg néha békebíró is - terelgeti őket. A háttérben jó hangosan szól a német nemzetiségi rádió. Ismerős lehet, mert mindenki háborítatlan nyugalommal veszi, ahogy megfáradt igyekezetű fatörzs, s az északkelet felé néző, hulló rozsdájú tűzhely is.

Bugaszeg, 2018. január 28.

Bővebben: Salgótarján