Hét előtt tíz perccel már alig van két hely egymás mellett. Emil már a kakasülő felé mutat üres székeket. Van vagy harminc éve, hogy a boglári kultúrház színpadának dőlve Jordán Tamás legendás, József Attila műsorát adta elő. Nagy a várakozás, s azoknak, akik azt is látták, hát igen hosszú is. Lelléről az iskolaigazgatót üdvözlik sokan, de másokat is vélek a szomszédból felismerni. Az első sorokban fonyódiak ülnek. Tücsi előttünk ülve integet valakiknek - Földvárról jöttek - mondja a szomszédjának, ha jól értettem. Nem is olyan egyszerű leülni, ide-oda köszönni, fogadni innen-onnan egy biccentést, inteni erre - arra egy hellót.

Teltház. Még jönnek páran. A paravánokat a gyakorlott kultúrházba járók hátrább tolják. Befér még fél sor. Hét óra nyolc. Színházi kezdés. Jordán Tamás tegnap még a Himnuszt vezényelte egy többnemzetiségű iskolában, s most Balatonbogláron lép a közönség elé. Még, ha a korban - ahogyan Ő mondta - meg is előzte a teste a lelkét, brilliáns szellemisége, leheletfinom humora, gyönyörűen mondott versei, a közönség-vezetése utánozhatatlan maradt. Természetesen óriási volt az előadása.

Nem sietett el. Tolakodás nélkül sikerült pár percet beszélgetni az egykori Kaposvár Jelenségről, a Kápolna Színpadokról (még egy összekacsintó félmondatnyit a pezsgős nyári estékről is). - Egy filmet szeretnénk forgatni a kaposvári múltról. Az akkori fiatalok is már hatvan fölöttiek, nagyon rövid az idő... Sok erőt, egészséget hozzá Művész úr!

Sokszorosan is nagyszerű érzés volt a Kultkikötő magyar kultúra napi estjén ott lenni, arra gondolva, hogy szomszédjainkból - talán még távolabbról is - többen találták érdemesnek beülni az autókba, s eljönni Boglárra. Ahogyan egykor, a Csiky Gergely Színház nyári kápolna-előadásaira akár az ország túlsó végéből, ahogyan az egykori Kápolnatárlatok valamikori, nagynevű kiállítóit nálunk megnézni, vagy ahogyan az elmúlt pár nyáron a Kultkikötő színházai miatt Balatonboglárt választani.

k.j.
2018. január 23.

Soha nem álltam eddig a Szilveszter elé, hogy a boldog új helyett az elmenő, régi évet firtatom. Most valahogy nem számít az új, nem számít, hogy hoz-e valamit, nem számít, mit nyerünk majd, mert valami elveszett. Valami jóra való alkalom múlt el. Többször is.

"Szegény barátaim, nekem tízezer lelkem van, melyiket vádoljátok nektek nem tetsző dolgokkal? Önző vagyok, szökevény, részvétlen, szeretet nélküli? Lehet, hogy ez is mind én vagyok. Nem nagyon rajongok önmagamért sem, az igaz. Mégis, ti a féltve őrzött szerelmeitek alján csak a részvétlenség fájdalmasan szilárd talajára építhettek, az én közönyös magányom pedig, a személytelenség végső kérgein belül, a szerelemnél erősebb egymásba olvadás sűrű, cseppfolyós, semleges lávarétegéből táplálkozik. Úgy szeretem felebarátaimat, mint önmagamat. Ugyanazzal a fajta szeretettel. Nem jobban. Tehetetlenül, közönyösen, megmásíthatatlanul. Hát nem veszitek észre, hogy nektek is tízezer lelketek van? Az idő visszafordíthatatlan koordinátája mentén virtuális lehetőségeinkből mindig csak egy tud megvalósulni. A fogható valóság felszínén élünk, elszakadva. Az érzékelésen túli, időn kívüli, nagyobb valóság terében azonban folytonosan összefüggünk egymással valahol. Indáink metszik a világot, aztán továbbnyúlnak, ki, egy ismeretlen dimenzióba, mint elszakíthatatlan köldökzsinór s ott vagyunk egybekapcsolva, egyetlen egészként, abban a teljesebb kontinuumban."

"Másképp hogyan érthetnénk meg végül még a néma gyerek szavát is? Hogyan volna lehetséges az a csoda, hogy a mi siralmas eszközeinkkel, szóval, tettel, rúgásokból, tréfákból, otromba, elnagyolt jelekből mégis megértjük egymást? Hogy közölni tudunk többet, mint a mondanivalónk? Hogy felfogjuk azt is, ami nincs benne, s ami bele sem férhet kifejezőeszközeinkbe?"

"Másképp hiábavaló volna minden igyekezetünk. Így pedig, gyarló látszatokból, a létezés felületében reménytelenül nyújtózkodva egymás felé, és halott formák segítségével, élő valóságot tudunk létrehozni, ha a felületre merőleges irányú, ismeretlen dimenzió felé ható erőkre szakadatlanul ügyelünk. Mert konvergens, egy metszőpontból kiinduló sugárnyaláb tagjainak is tekinthetjük magunkat, hiszen annál jobban közeledünk egymáshoz, minél beljebb haladunk önmagunkban, magányunk közös centruma felé - noha a szűkebb vagy tágabb gömbfelületeken, melyekből diszkrét pályákat, elszigetelt ponthalmazokat ütünk ki, esetleg egyáltalán nem érintkezhetünk."

Ottlik Géza könyvében olvastam ezt, s talán ez a legigazibb szilveszteri érzés is, mert az egész évre vonatkozik, de a fordulón gondolunk csak rá - persze, a hangos, evős-ivós tűzijáték igyekszik elnyomni, de makacsul ott lesz mindig.
Számonkérő lelkiismeret.
Hallgassunk rá!

 #szg# 

2017. szenteste. A karácsonyi köszöntések elküldve, ajándékok becsomagolva, a fa feldíszítve - készen állunk az ünnepre. A szeretet ünnepe, igyekszünk ilyenkor biztosítani a világot, hogy bennünk van az érzésből, szívesen osztjuk meg családtagjainkkal, rokonainkkal, barátainkkal, munkahelyi, civil közösségeink tagjaival.
Kamarás István és Németh István Péter közös munkája ismét eszembe jutott - az Origósdi. A négy "játékból" álló életmese-sorozat szereplői mi vagyunk - a központ, az Origó pedig a karácsony értelme. Ez az Origó pedig gyakran elgurul - vagy mi bóklászunk körötte, keresve azt, meggyőződéssel, hogy jó úton járunk.

Bővebben: Régi-új karácsony

Hajnali háromkor - gondolom ismétlésként - ment a Dunán. 8:42-től Balatonboglár, a balatonboglári francia menekültek A. Szabó Magda a Nemzeti Színház stratégiai igazgatója kötődésében. (Büszkén néztem, s arra gondoltam, hogy Zoltán öcsém igazán megoszthatná a témában írt, több részben forrás értékű diplomadolgozatát.)

  A Duna tévé filmje a médiaklikkről a Fischl-házra kattintva indul.