Csavargőzős Bárka Kávézó és Terasz a gondolatok bölcsője

Vízbelépő Lány

Pillanatkép a Borudvarban

A Csavargőzös esti fényben.

Ködös kápolna-domb

Jégjanicsárok

Afonso Cruz: Kokoschka babája

Aki ajánlja: Béres Krisztina (Lukács Károly Városi Könyvtár, Balatonboglár)

Amikor megismerkedtem Németh István Péterrel, a Balaton Akadémia költő tanárával, föl is kerestem a szobájában. Az ajtón nem a máshol megszokott beosztás, szervezet, a benti dolgozók nevei, titulusai voltak felírva, hanem más, valami szokatlan. Fehér A4-es papíron feketével nyomtatva, de magasztosságot sugallva: Kosztolányi terem, Kodolányi munkacsoport, s a többieken is hasonlóan.
Nekünk nincs Arany János utcánk, sem Arany János terünk, sem fasorunk, sem iskolánk, sem intézményünk, ami a nagy költő nevét viselné. Könyveink vannak otthonainkban, könyvtárunkban - sorait hallva pedig a magyar nyelv gazdag gyönyörűségére csodálkozunk rendszerint. Sok településen sincs utca, intézmény róla elnevezve, de több helyütt valami emléket csak kötöttek a nevéhez. Kiváltképp így, a születésének kétszázadik évében. Talán egy padot. Őszikékhez köthetőt. Valamelyiket a sétányon, vagy amelyik a hajóhoz a legközelebbi. Arany János emlékpad lenne felíva a gránitra, meg egy kicsit mívesebbé téve a fa része.

„…örülök mindig, ha írhatok verset, mint az idősödő Arany János a Margitszigeten. Igaz, nekem nincs Kapcsoskönyvem, meg illő csöndes-szerény-öniróniám, hogy ilyen istenkísértő hasonlatot írtam. Aranynak most lesz a bicentenáriuma, Tompa Mihálynak szeptemberben. Tompát is nagyon szeretem, a visszahúzódó sebzettségét, de tényleg nem vagyok méltó, hogy akár az ő klasszisához mérjem a ded szorgalmatosságaimat, csak jónéhány lelki helyzetemet. De ahhoz nem is kell költőnek lenni.
Én sem úgy megyek Tapolca utcáin, mint afféle jó iparos. Legföllebb mint nagy képzeletű járókelő, kinek azért mégiscsak a lába elé kell néznie, különben elbotlik egy téli kátyuban :-)

Barátsággal küldöm üdvözletemet régi s ma is megújuló Boglári szeretettel: Pista”

Még karácsony előtt a könyvtárban egy esti kis rendezvényről vonakodva búcsúzva, mind a helyszín illatától, mind  a költészet, az irodalom iránti szépségvágytól maradásra föllelkesülve, Krisztina széles mosolyú egyetértését helyeselve – „Nekem meg is van a telefonja, most föl is hívom” – mondta Sziberth Laci, s bele is fogott egy jókedélyű beszélgetésbe… „Kedves Pistám, szeretnénk meghívni mihozzánk a költészet napjára.”

Amilyen örömmel volt töltött az invitálás, olyan örömmel fogadta el a meghívást. Közben pár levélváltás, telefonos találkozás, amivel szépen ki is alakult a leendő beszélgetés fő vonala. Kötet bemutató. Összegyűjtött balatoni versek – Balatoni anzix. Kicsit körbesétálunk Tapolcától Balatonboglárig, a vasútállomáson eltöltött várakozástól a Balaton Akadémiáig, szerelmes Szent Istvántól az erumenációig.

k.j.

 


Baka István: Esős tavasz
(1989. május)

Hetek óta esik, hetek óta
     csukaszürke az ég.
Katonák menetelnek, a nóta
     ugyanaz, ami rég.

A rügyek kibomolnak, a lombok
     üde zöldje virul.
De az árnyak, a gondok, a rongyok 
     hada is kivonul.

Kenyeret kotorász a kukából
      a biciklis öreg.
Teli szatyra a címer a zászlón, –
     hol a régi szinek?

Parizer, nem a vér, a piros ma,
     a fehér meg a géz;
s mi a zöld? Kenyerünkbe torozva
     bevonult a penész.

Hazamennek a büszke vadászok,
     kiürül izibe'
a vadon, – s ki magaslesen állott,
     lesi, elviszik-e?

Szopogatja a zápor a fákat:
     csak a csontja maradt
ama tegnapi, dús lakomának.
     Meg a csonka falak.

Adu, ász kiterítve – kifosztják,
     aki nyerni akar.
S kiterítve – halott ez az ország?
     S a világ ravatal?

Ma akadnak, a tort akik állják,
     de utána vezekl-
eni kell, ha – benyújtva a számlát –
     jön a fin de siècle.

Csupa rom, csupa rím, csupa omlás
     ez a vers, – magyaros
csak a rög, csak a rag, csak a romlás,
     s noha nyers, takaros.

Hetek óta esik, hetek óta
     kiderül, beborul.
De hiába ujul meg a nóta:
     ami régi, se új.

Gondoltam, megpróbálom. Működött. Online foglaltam szobát a balatonboglári Lokomotív Hotelbe 2017. augusztus 20-ra. Most várom a „visszaigazolást”. Addig elolvasom az egyik ajánlat kísérőszövegét: ”Közvetlen vízparti 3 csillagos üdülőszálloda a Balaton déli partján, Balatonbogláron. A Hotel Boglár gondozott parkban, kétágyas szobákkal, apartmanokkal és saját étteremmel várja kedves vendégeit. Ideális helyszín lehet családi üdülésekhez: főszezonban animátor gondoskodik a programokról és a kellemes időtöltésről kicsiknek és nagyoknak egyaránt, de a település is színes programokkal várja az ide látogatókat…” aztán fotómellékletként az elmaradhatatlan mozdony. Igazán kedves a közzétevőktől, de ők is lemaradtak egy évszázaddal.

Mi úgy tudjuk, hogy az állam – egy szerződés lejártát követően - visszavette a vasutas üdülő területét a MÁV-tól, amit aztán sportcélú beruházásra fordított. A műemléki védettséget élvező mozdony már nem szimbolizálta a nagy múltú üdülőt, amely elé egykor még feltételes megállóhelyet is építettek magas rangú vendégei számára. A balatonszemesi önkormányzat napra pontosan négy éve kötött a MÁV-val egy szerződést a mozdony befogadásáról. Vállalták felújítását, kiállítását a szemesi vasútállomáson.

Nyalókát - mert így becézték ezt a 275-ös típusú mozdonyt - a MÁVAG készítette 1929-ben, az idősvonat-kort kort elérve, 1990-ben nyugdíjazták. A bátaszéki honállomásából Balatonboglárra vezetett az utolsó útja, s a MÁV Üdülő utcafrontján fújta ki az utolsó gőzét. Kedves látvánnyá vált, még akkor is, ha is nem köztetületen, nem is városi védőernyő alatt állt. Számtalan nyaralóvendég boglári emlékeinek kihagyhatatlan, nem halványuló része. Bizonyára akadnak különleges történetek is. (Megírhatnák Kedves volt vendégek!)

Nem kell vasutasnak lenni ahhoz, hogy szeresse az ember a mozdonyokat, a vonatokat. Emlékszem mekkora szám volt, amikor Eiter Sanyi szólt a könyvesboltból, hogy érkezett egy új lemez egy LP, nem érdekel-e minket. Megvettem. Magyarországi gőzmozdonyok hangjai. Karcosra hallgattuk a filmklubban, a 275-ös hangja is rajta van – úgy emlékszem. A Bivaly hangja volt talán a legelegánsabb – a 424-est hívták így (meg Nurminak is). A lemezen egy szép lassú indulással szerepel. Mintha nagyzenekart vezényelne a karmester. Si-hu-hu-hu, si.hu.hu.hu. Emlékszem, a hatvanas években vonattal jártunk a fonyódi gimibe. Két kilométer volt az állomásig gyalog. A patikáig (a régire gondolok) leérve izgatottan pillantottunk jobbra, le van-e engedve a sorompó. Gyakran le volt, jött is a 376-os. Akkor nyúlcipő az állomásig, egyszer sem maradtunk le. Nem volt egy Nurmi Őkegyelme – olyan lassan indult el, hogy menet közben is föl lehetett (bár nem szabadott!) rá lépni.