"aszály kormozza életünk
arcomon sziksó virága
bús esőkkel szépen öntözz
ne érjek korai halálba"
Pénteken reggel telefonon megbeszéltünk, visszaviszem a canont. Nem Ő jött ki a kapuba: - Apuka most alszik. - mondta Andrea. Már a gép elkérése is ürügye volt egy találkozónak - Menjünk ki Csere Jánoshoz! Épít megint valami látványosságot. Éreztem, hogy mosolygott a telefonba. Nem jött. Andrea hozta ki a gépet a kapuig. - Apuka üzeni, majd máskor elkísér, s mindegyik akkumulátort feltöltötte. Persze, hogy éreztem, ahogy Ő írta - "testbe lőtt ólom a fáradság - ronggyá szaggatja a szavak zászlait".
Valamikor a nyolcvanas évek elején egy fiatal értelmiségi pár érkezésének örültünk többen Balatonbogláron, s gyorsan meg is találtuk egymáshoz a hangot. Ilona és Tibor. Aztán mások is jöttek s együtt hoztak valami újat abba a Balatonboglárba, ahol rangja volt a műveltségnek. Erős vágyat érzek, hogy felidézzem mindazt, ami Tibor nélkül nem született volna meg. Nem fogom tudni ebben a szorításban, most nem. Újraolvasom a kötetét a Felhőmadár-t, a Boglári Múzsában lévőket - többet részleteiben kívülről is tudok. Mindig is nagyra tartottam - talán nagylászlói - gyönyörű sorait, ahogyan a Miújságban hagyott üzeneteit, a havi leveleket.
Szeretett írni, s szépen is tette azt. Egyszer egy kísérleti - úgy is mondhatnám, hogy eléggé szürreális - filmet forgattunk amúgy a magunk örömére, s Tibortól kértem hozzá egy szöveget, de úgy, hogy a filmet ne nézze meg hozzá, ne narráció legyen, hanem önálló alkotás elmesélt képekből. Minden várakozást felülmúlt - a Tükörcserepek. "Az ég, és az ég alatti határán állva / - megérthető - / rongybaba minden ami él, / végtelen úton / önmaga árnyékát követi."
Tibor sokunknál sokkal többre lehetne méltán büszke, s én, ha most szomorúan is, de büszke vagyok a barátságára, hogy részese lehettem - igen! - a barátaid szíved köré terveznék a rend épületét.
Vásárhelyi Tibor 2017. október harmadikán hajnalban elment.
k.j.
"Végül minden egyszerű lesz: szomorúság kútjába szédülök..."