Napok óta készültünk az emlékfa ültetésére. Aztán, hogy kiderült, nagy lesz, nem kis csemete, komolyabb feladat a szállítása, elhelyezése, ezért módosult a tervezett program. De ezek jelentéktelen részletek.
A Várdomb gömbkilátós, vendégjárta, hangos nagyvilágiassága mellett a Kápolnadomb inkább szentélytípus.
Nemcsak egykori és jelen épületei, funkciója miatt - kisebb, csendesebb, elmélázó-sétás, költői.
Ide egy fát, Tibor emlékére, barátaitól - annyira összecsendül a hely, az alkalom és a mód, hogy még most is sajdul a mélysége.
A virág románca című filmben (Kate Winslet, Alan Rickman és Versailles) is meglátogatnak a szereplők egy fát. Ágain számtalan szalag, gyöngysor, üzenet, virág, apró, színes tárgy... "Szentély" - mondja rá Le Notre, a királyi kertész.
No, ez jutott eszembe, és neki is láttam elkészíteni, amit majd felkötök az egyik ágra.
De - anyák sorsa - nem mehettem. Csak a beszámolót hallgattam este arról a kis közösségi alkalomról, amiből kimaradtam.
Magam előtt láttam az embereket, akiket Tibor gyűjtött össze - láttam a fát, az emléktáblát, ami nem a megszokott, szabályos, szögletes, csiszolt szélű, hanem a törés természetességével inkább idézte Tibort és verssorait.
Aztán a film, a Japán hordozó, ahol "Az idő farkasvermeiből szabadulva kiutat keresnek a reménység vándorai. Az Ararát ködbe vész, nincs olajág, Atlantisz visszavonhatatlanul elmerült. A dunyhájukat hátukon cipelő, feketeruhás férfiak, vakító fémlapokat susogtatva visszaindulnak oda, ahonnan jöttek." - Gyerekeink korai, mesejátékfilm-sorozatából a fémlap-ötlet. És Tibor megszólal benne. Nem tudva tizenhat éve, mennyire egyedülálló lesz hallgatóságának.
Kihullhat már a kő a kézből, az üzenet a fán - nekem szentély lesz ez a hely.
Sz. G.