Balatonboglár, ahogyan mi szeretjük
Az alkotók engedélyével ajánlom megnézésre, nem titkolva irodalom szakos tanárok (általuk sok-sok tanuló) figyelmét is felkeltve.
A szerző, Németh Ervin előzetese: „Emlékem elől ne fussatok...”
|
Nagy izgalom a zeneiskola előtt, két éve nem volt koncert. Kéz fertőtlenítés, föl az emeleti koncerterembe - épp elfértünk. Klárika végtelen kedvességgel vezet be minden fellépőt. Csak nézek, mekkorát nőttek többek, s milyen felkészülten játszanak. Ha az élet meg-meg állt is, a zene nem! Nagy élmény volt, s ahogyan Klárika végszavazta: a sok szépségtől egy pillanatra el is áll a lélegzet. Szép volt Zeneiskola!
[pár kocka]
■ ■ ■
"A művészetben egyedül a megoldhatatlan, a sakk-matt helyzet reményteljes. A többi az élet gondja. A művészet viszont valami olyasmire vállalkozik, amire az élet nem vállalkozhat. Különben mi szerepe lehetne? Élet és halál közt közvetítő; akkor szól leghathatósabban az élet érdekében, amikor épp a halállal tárgyal."
Nagyon szeretem a romantikusokat. Például nagyon szeretem Chopint. Aki a zongorán oly tökéletes törékenységgel és invencióval beszélt, ami szintén egyedüli. De szeretnék beszélni az öreg Schubertről, aki számomra például sokkal többet jelent Beethovennél. A romantikát végtelennek és formátlannak mondjuk, de ugyanakkor számomra mindig a börtönt is jelenti a romantika. Ahogy például — mit tudom én — Bachnál ez a kérdés így nem vetődik fel. Vagy akár Mozartnál sem, ugye? Minél nagyobb ez a formátlanság, a nosztalgia, az elvágyódás, a határtalanság, annál inkább jelen van egy leláncoltság. Szóval ez a titánok, a Prometheuszok, a ...szóval a bezártaknak a zenéje. Az öreg Schubertnél viszont van valami gyerek... gyerekkori nosztalgia, úgy látszik, a gyerekkori romantika — gyerekkori nosztalgia — képes átlépni ezen a börtönrácson. Kikészítettem a Schubert Quintettet, amit az öreg Gabriel Marcel filozófustól kaptam, együtt hallgattuk, ő már vak, olvasni nem tud hosszú ideje, napi 10-12 órát hallgat zenét, itt szólal meg oly csodálatosan a romantika, hogy valóban az ember úgy érzi, nincs fejlődés a zenében, hogy ez újra egy rendkívül érvényes, tiszta és pótolhatatlan állomása a zeneirodalomnak. Az új kötetembe is írtam egv rövid verset, nem Schubertnek ajánlottam, de rágondoltam, ezért elmondanám, mielőtt a lemezt lejátsszuk, s kivált a lemeznek van egy tétele, ami — lehet, hogy tévedek, de számomra mindig olyan, mintha cigányok adnának szerenádot télen, és aztán elmennek a havazásban. Nem tudom, hogy ez tényleg cigánytétel-e. S erre írtam ezt a kis rövid verset, címe:
Baleset
Madarak vérzik be a mennyet,
cigányok és gyerekek léptei
lyuggatják át a szerenádnál szűzibb
kemény havat. De ez a szép, ez a
gyönyörűségen ejtett
örökös baleset.
06-25
■ ■ ■
Középiskolás voltam, amikor megjelent a Trapéz és korlát című verseskötete. Volt egy osztálytársam, aki nagyon furcsa volt, nem a mi (akkori beat-) nyelvünket beszélte: Sartre, Kierkegaard, Kafka filozofikus dolgairól beszélt, E. A. Poe Hollóját angolul is megtanulta. Ő mutatta be néhányunknak Pilinszkyt s a költészetét, mert azért páran csak-csak ráfigyeltünk. Megérte, hálás is vagyok érte. Neki köszönhetem az irodalom szeretetét.
A Bujtor Filmfesztiválok állandó zsűritagjaként, idén már 12. alkalommal zsűrizhetem, a mára már jóval száz fölötti számú versenyfilmet, közöttük vagy negyven versfilmet is. A tizedik fesztiválon szép számú és igen magas színvonalú versfilm szerepelt. Elragadtatásomban egy vers-pólót nyomtattam magamnak az alkalomra - elejére egy logót, a hátára Pilinszky János: Éjféli fürdés című versét a költő fényképével. Dolgom volt akkor a postán, sorba is kellett állni. Előttem fiatal hölgy állt, a derék-tetkóját talán fejből le tudnám most is rajzolni. Mögöttem egy őszes úr, s mikor elléptem a másik ablakhoz, utánam szólt: "Bocsásson meg egy pillanatra, az utolsó sorokat még nem olvastam el."
06-19 - kj -
■ ■ ■
Lemondani a tavalyit már nagy erőpróba volt, s minden bizakodás ellenére az idei boglári Pünkösd is csendesen elmúlik nyolcszáz ifjú néptáncos fájdalmas hiányával. Veszít ezzel a szépszámú szervező csapat, a befogadó város, a sok-sok fellépő, akik évekig erre az alkalomra készülnek, erre az alkalomra gyűjtenek. Veszít vele a népes táncoktató, segítők hada, s mindazok veszítenek vele, akik ezt a gyönyörűséges nemzeti lélekmelegítő seregszemlét végigélnék.
"Kérünk mindenkit, akik szerint lehetetlen, ne zavarják azokat, akik már csinálják!" Maristól ismerős ez a mondat. Drága Maris! Ha lennél még, te biztosan csinálnád. Rád is gondolva válogattunk emlékként pár képet abból a sok ezerből, amihez Te is sokat hozzátettél.
kj