Nálunk, általános iskolában nem volt néptánccsoport. Népdalokat, persze óvoda óta tanultunk. Az iskolai kórusban énekeltem, de ott, zömében klasszikusokat. Aztán középiskolában sem találkoztam a népi művészetekkel. Cserkésztiszti táborban tanultunk népdalokat (pl. Osztopáni malomárok!) többgenerációs amerikai-magyaroktól, ami oly unalmas volt akkor, de fél évvel utána kezdtem el dúdolgatni őket, és, mint megérett csodadallamok - keltek ki a memóriából (kedvenceim azóta is az Eibisbergben tanultak közül való - Osztopánon bármikor áthaladva pedig menetrendszerű a malomárok élővilága). Aztán a Balaton Vox, a maga repertoárjával, ami igazán közel áll a szívemhez - zömében az is inkább zeneszerzőkhöz kötődik.
Így nem kerültem a néptánc közelébe.
A színpadon egy rakás gyerek, még nem teljes viseletben, mert színpadbejárás az alkalom. Figyelik az irányítást, indul a zene, és arcukon megjelenő mimikában benne van a régiek teljes élete, a bánat, az öröm, a vágy, a türelem, minden indulat, jó, rossz, amit tánccá lehet lényegíteni. Az egyszerre dobbanó lábak, repülő kendők, kézfogások, pörgetések, a ritmus - a gyerekek nem az utasítást teljesítik, hanem élik a táncot. Hiába nincs kötődése az embernek, ez odafogja a nézést, de a szívet is.
Huszonkettedszerre gyűltek össze a csoportok, ez csak időben számolva is felnőtté érés. Ha statisztikát kellene összeállítani, hány gyerek, hány megelőző próbaóra, hány telefon, hány megbeszélés, hány ímél, üzenet, módosítás, hány tányér étel, hány önkéntes koordinálása, hány kérdés, hány válasz... Ne is próbáljuk összeadni.
A végeredmény nagy - egy csarnoknyi gyerek vezetőikkel, többen visszatérőként, sokakat ismerősként köszöntve, néhány napra kiemelt példaképpé válik. Ha valamire azt mondjuk, nemzeti - ez az. Ha magyarság - ez az. És, ha a mindenhol, unalomig sulykolt migránstémára gondolunk, Böjte Csaba gondolatai jutnak eszembe: nem a bejövőktől kell félteni a kultúránkat, hanem attól, hogy mi nem őrizzük azt méltóképp.
(Csupán 10 fotó a kétezerből, s egy koreográfia filmen attól a délalföldi kis falukban élő csoporttól, akik már sok szépet hallottak a balatonboglári Méta Fesztiválról, s faluik összefogtak, gyűjtést, jótékonysági rendezvényeket szerveztek a szülőkkel, hogy egyszer Ők is el tudjanak jönni hozzánk, elő tudják teremteni az utazási, a szállás, az étkezési költségeket. S azért is - amire talán nem is gondoltak -, hogy mekkora örömet, gyönyörűséget hozhattak magukkal. Ők is, mások is írtak hazaérkezéskor sms-t, köszönő sorokat, e-mailt.)
Kedves TÜCSI és a STÁB! Így, kicsit már távolabbról visszanézve, mégegyszer szeretnénk megköszönni Mindannyiótoknak a szervezést, a hihetetlenül pozitív hozzáállásotokat, rugalmasságotokat az egész Métához és hozzánk, résztvevőkhöz. Megint rengeteg élménnyel gyarapodtak a gyerekek, és mi is ezáltal, amiben nyilván a sikeres szereplés is szerepet játszik, de az, azt gondolom már csak a ráadás. Megint tanultunk mi is, okosodtunk. Reméljük mi is hasonlóan szép emlékeket hagytunk magunk után, mint amilyenekkel távoztunk Tőletek. Kérlek add át köszönetünket a STÁB-nak is.
