Tegnap /2020-02-20/ meghalt Ilonka néni. Ma van évfordulója annak, hogy Márai véget vetett életének. Megnéztem a filmet, ami a legutóbbi Kultkikötő moziban volt soron, és az utolsó mondatairól eszembe jutott egy nemrégiben látott, hollywoodinak induló, de annál többet mondó Luc Besson rendezés is - Lucy.
A tudás átadása.
Ez volt az, amit kulcsmondatként kihallottam belőlük. Talán még a paphiány, ami nem mai probléma, de úgy látszik, nagyon nem akar oldódni.
Többünkben többször kikristályosodott, hogy az ember - bár az idő ezerévszám telik - nem változik. Pedig egyre többet tudunk, egyre többet fedezünk fel a világ titkaiból, egyre gyorsabb és nagyobb volumenű az információk elérhetősége. Hiába, az ember dedóba illő hülye gyerek marad (nem én mondtam). Van véleményünk mindenkiről (nekem is), ami inkább negatív, mint dicsérő, sokkal könnyebben elfogadjuk a hízelgést, mint a kritikát, megelégszünk a fészbúkon talált bölcselkedések megosztásával, gondolván, ezzel megváltjuk a világot, de teszünk bármit, vagy sem - elfolyunk az árral. A csendes, bölcs józanság helyett ma a középszerűség ordít, színesen, mozgalmasan, és letehetetlenül, ahogy a gyerek (sőt, már felnőtt is) ránő az okostelefon nyújtotta talmi "kalandokra".
Ebből a hangzavarból pedig nem tudjuk kiszűrni, mi az a tudás, a valódi, amit gyűjtöttek előttünk, s átadni készek emberek (az emberség, emberiség - az Isten), de mi süketen kerüljük ki ezeket. A bolygónak elege van belőlünk. Létfontosságú szerveit kinyírjuk (vágjuk, koszoljuk), az állandó ellenségeskedéssel, kicsiben és nagyban folytatunk háborúkat, hazudunk, lopunk, csalunk, értékeljük az értéktelent, és lekezeljük az értéket. Végjáték.
"Nem lehet segíteni az embereken. Egyetlen emberen sem lehet segíteni, miért képzeljük, hogy az emberek összességén lehet? A tudattalanság, amelyben élnek, ahogy nem akarnak tudni semmi valóságosat önmagukról, a világról és a világhoz való viszonyukról, ahogy riadtan bezárkóznak a betegségbe, elvesztik ellenállásukat az élet mérgeivel és veszélyeivel szemben, mert nem elég erősek, józanok, tárgyilagosak, ha kell, kegyetlenek, hogy elviseljék a csökkent képességek és az elkerülhetetlen halál tudatát: mindez feloldhatatlan. Ezen nem lehet "segíteni". Gyógyszer, vegyszer ideiglenesen segíthet: de a tudatlanság, a műveletlenség, a hiúság és az önzés alkati nyavalyáján nem lehet segíteni. Tehetetlenül kell nézni a vinnyogó vergődést, ahogy nem tudnak erősebbek lenni, mint a helyzetük és a lényük. Segíteni így és úgy. De az alkati butaságon nem lehet segíteni." (Márai)
Zoránnal együtt vallom, hogy "kell ott fenn egy ország", amit nem biztos, hogy ott keresünk, ahol van, és nem olyan, amilyennek elképzeljük. De mindenképp léteznie kell, ha már az élet, a maga megejtő természetességében és felépítésében, ennyire fejlett szinten létrejött. Nem lehet ok nélkül.
Tehát a tudás létezik. Hagytak sokan, sokat ránk, Máraitól Semmelweisig, Aranytól Béres Józsefig, és, ha szűken, csak Boglárt nézzük, Gaal Gaston, Varga Béla, Szőllősi atya, Karácsonyi Kornél, Pados József, Lakatos András, Dr. Kovács Miklós, Harangozó József, és, persze, Ilonka néni, a felesége is - a sor hosszan folytatható...
Mai újságban megjelent cikkben olvastam egy megjegyzést: "paradoxon helyzet, hogy egyes politikusok a kereszténységre hivatkozva kívánják megóvni Európát az iszlámtól, miközben az itt élőknek lassan fogalmuk sincs a kereszténységről".
Ki tehet róla?
Szerigabi
fotó: Kotnyek István: Látható csend
