Mostanában nem látom a helyén esténként azt az egyedi locsoló kocsit, amire az üzemeltetője az egérkamion táblácskát tette ki. Az az igazság, hogy nem is igen ismertem a locsolós embert, csupán mind a látható szorgalma, mind az elmaradhatatlan köszönései, az a pár - visszafogott - mondat, amivel apróbb gondolatokat cseréltünk egy-egy meg-megállásakor, azok a türelmes mozdulatok, amivel a virágok, növények szomjait oltotta, azok a lomha odébbállások a földön húzott hosszabb slaggal... Azok gyűltek össze bennem egy - most már örökre - elmaradt megismerés, egyszerű beszélgetés hiányává. Váltottunk ugyan néha-néha pár mondatot egyik-egyik locsolása helyén, vagy vízvételkor, de azok inkább kedélyeskedések, az udvariasság határait nem feszegető, apró poénkodások voltak.
Nem voltam sem rokona, sem ismerőse Lászlónak, a multikárosnak, de mégis borzasztóan hiányolok egy egyszerű beszélgetést, azt a választ is megváró "Hogy vagy?" kérdést, aminek olyan sokszor, s az emberek számtalan találkozásaikor el kellene hangozni, amire sokkal gyakrabban kellene időt szánni. Ő is magával vitt számtalan nagyobb, avagy apróbb történetet, amelyeket jó lett volna meghallgatni, többeket megőrizni is.
Isten vele Kedves László!
-kj-







