Talán a szajkó is hallhatta valamelyik madárkocsmában, hogy nálunk minden télen, minden nap van elég eleség - szotyi, kölesmag, dióbél, cinkegolyó, az etető alá még nagyobb magok is galamboknak, rigóknak. Voltak is bőségesen, legfőképp lármás verebek, harcias cinkék, félénkebb rozsdafarkúak, és több alakalommal voltak magabiztos tengelicek is. Tavaszra egy verébpár még az almafára helyezett odút is kibérelte, bár előtte egy rozsdafarkú is méregette. Egy galamb pár, s egy feketerigó pár is hozzánk épített fészket. Újabban egy harkály farag naphosszat a fűzfa egy élettelen ágán - remek odút alkotott, de új munkának keres helyet - az asszony rendelt még egy nyárikonyhát. Az utcaszomszéd macskák is szívesen vadásznának, egy alkalommal galambtollak elárulták a sikerüket, de elég csak rájuk pillantani s tudják a kutyafittyet.
A minap egyszer csak leszállt egy nagyobb - varjúféle madárka. Egészen a közelben landolt, s nem ijedt meg, hanem félre fordított fejjel próbált ismerkedni. A feketerigóknak nem igazán tetszett, mert egy visító vad támadással megpróbálták elűzni. Volt egy kis vad kergetőzés, de hamar elült. A vendég rögtön megkapta a Matyi nevet, nem bánta sem a fotózást, sem a filmezést. Gyorsan lenyelte - nem kis meglepetésre - a fatálban talált két mogyorót, Le akarta alázni a kicsit már szakadozott hintaágy-terítőt. Jóízűen falatozott egy almából. Egy darabig még szemeztünk egymással, s egyszer úgy döntött, hogy továbbáll - még el sem köszönt, hacsak azt az otthagyott kis fehér kakifoltot nem annak szánta.