Kicsi falu nádtetős házakkal, pici temetővel, kis kápolnával. A katonacsizmák letarolta kertek, udvarok a háború utolsó díszletei. A németek már egy hete elvonultak, így a plébános különös örömmel prédikálta a harmadik vasárnapot. Gaudete! Gaudete! Örvendjetek! Eljött a világ világossága, amely szabadulást hoz a sötétégből. Ahogyan megvilágította a pásztorok útját az üdvözítőig, úgy világítsa meg a mi szeretetünk útjait is. Áradt egy kis meleg remény a hideg kápolnában, s mindinkább a szívekben.

A kicsi Erzsike is boldogan mosolygott, ha nem is értette sem a plébános szavait, sem a hívek énekét, de érezte a közelgő karácsony örömét. Süketnéma volt, s árva. Találat érte a házukat. Mindenkije odaveszett. Ő – szokása szerint - a szőlőhegyen volt akkor is Ignác bácsinál. Valami különös vonzalom fűzte a mogorva remetéhez. A háború öröksége volt ő a falu számára.

Ignác bácsi befogadta, bár mindig hozzátette csak aggságnak van a nyakán. S mikor így nyilatkozott, látva a kislány maszatos mosolyát, mindig megenyhült. Csakhogy nem így volt vele sem Lőrinc, sem János gazda, meg még mások sem. Pár hete egyik német, rádiós katona mutatott neki egy furcsa valamit. Valami csillogó, szépen rezgő-zörgőt. Addig- addig duruzsolt a katona a kislánynak, amíg az megértette, hogy mire kíváncsi, s megmutatta a szőlőhegyen a hóval, kukoricaszárral betakart borospincét, az elásott élelmiszervermet.

Akkor nem tudta, hogy mit csinált, de az elfordított tekintetekből ő is meghallotta, megértette. Ignác bácsi is neheztelt, de csak megsimogatta a könnyes arcát. Erzsike megmutatta a német ajándékát. Egy megsérült kondenzátor volt, amelyről szépen le lehetett tekerni a sárga, olajos papír mellet az ezüst-arany színekkel csillogó szalagot.

Ignác bácsi fordult egyet, s előhozott egy zsák diót. A hegyi pince előtt álló két diófa szépen hozott az az ősszel. A nagyobbját beletekerték a sztaniollal - kis madzag füllel - ragyogó, karácsonyi csillagokká változtatták.

Erzsike – hogy a keze ne fázzon – egy-egy forró sültkrumplival a zsebében, szatyor formára kötött kendőjével a fél vállán, a betlehemesekhez szegődve – mint némán bégető bárányka – minden háznál lerakott a karácsonyfa alá két-három marékkal a csillogó-ragyogó ajándékból.  Szenteste a legtöbb házban sokáig pislákolt a tűzhelyek fénye, énekek is hallatszottak. Igaz, hogy éhesebb volt az a karácsony, de boldogabb, a lelkekben fényesebb a lassan mindent fehérré takaró hóesésben.

... a Csavargőzős gépészének meséiből.
Kotnyek István fotója a Harangszó a dombok között c. albumából

k.j.