Harangozó Józsefné tanítónő 100 éves
|
„Trianoni gyerek vagyok. 1920. február 7-én születtem, Máriapócson. Akkoriban vonultak ki a románok – ekkor be is lőttek az ablakon, s épp a bölcső deszkáját találták el. A bölcső felborult, s az akkoriban szokásos pólyába bugyolálva kerültem az ágy alá – a pólyának köszönhetően épségben maradtam. Édesapám, Rinyu Miklós erős, bátor, igazságos és tekintéllyel bíró ember volt. Nagyanyám legkisebb gyermeke, őt már özvegyen nevelte édesanyja. Fiát katonának vitték, híres huszárrá vált Galíciában. Ő törte be a lovakat, s gyógyította is bajaikban. Büszke voltam rá, hogy hátulról tudott felugrani a ló hátára. Galíciában szerzett oklevele szerint "kurschmidt" – gyógykovács (állatgyógyász) volt. Polcain vastag könyvek sorakoztak az állatok betegségeiről, gyógyításáról. Udvarunkon két ház állott, emlékszem, felfúvódott tehenek gyomrába juttatott fokhagymás gombócokat, s a gyógyítható lovakat is ő kezelte. Később, mikor már voltak hivatásos állatorvosok, kocsigyártásba kezdett. Szekereket, hintókat készített, s erről a munkájáról is hamar híres lett. Udvarunkban volt a kovács-, kerékgyártó-, bőrülés-műhely. Nekem is készített egy homokfutót. Hatan voltunk testvérek – 3 fiú, három lány – de a lószeretetet és a kocsihajtást csak én örököltem. Mindig volt egy kisebb növésű ló, ezt a homokfutóba fogva jártam a szőlőbe, gyümölcsért, vagy vittem vizet a dolgozóknak. Így én voltam édesapám kedvence (de mondhatnám, hogy az egész falué).” Így kezdődik a Gyöngyök a homokban című könyv, melyben Ica néni – a kedd délutánonként megnyílva - elmesélte élete történetét újdonsült barátnőjének, Szeri Gabinak. A könyvbemutatóra nagyon sokan eljöttek, s mindannyiónk örömére, Ica néni boldogságára élték végig azt a felejthetetlen estet. Az átadó végén legalább annyian meg is ígérték, hogy rendszeresen fogják látogatni, ahogy Szeri Gabi is tette, ha nem is heti gyakorisággal. Még közös lottózásba is fogtak, s nem maradhatott el a helyi újság felolvasása. Akkor sok-sok jókívánság azzal fejeződött be: … megünnepeljük a századikat, drága Ica néni!
A kedvenc ruhájában
Egyik színházi előadáson A Péterrévén működő Szociális Missziótársulathoz hasonlóan, Bogláron is vezetője lettem a lányoknak. A régi óvodaépület manzárdrészében volt az óvoda, két szép teremmel, lent pedig a missziós apácák – Adél nővér volt a főnöknő, nagyon jóban voltam velük. A manzárdban tartottuk az összejöveteleket (Kollár Juci, Sárdiné, Martonné, Bárányné, Bolla Ilus, Tóth lányok – Matild, Margit, Balogh Manci). Itt is kezdtük a Fabiolával – Balogh Manci játszotta a címszerepet. Még páran élnek azok közül, akik játszottak akkor: Tóth Ferencné, Kollár Juci. Sikerrel adtuk elő, mert előtte hosszú ideig szünetelt a színdarab-rendezés. Az általam rendezett színdarabokban mindig vállaltam szerepet, mert így mások is szívesebben játszottak. Jártuk a környéket, vannak még györökiek is, akik emlékeznek rá.
tanítványaival (az utolsó osztálya)
(Ez az írás az újságban jelenik meg, csupán azt gondoljuk, hogy elkésik.) |
A tanító néni a péterrévei Kiskastély kapuja előtt … Aztán József mégis megkeresett, és a második ilyen alkalommal egyik tanítványom édesanyja meghívott minket ebédre. Ebéd után hazamentünk, leültünk a sezlonra, szólt a rádió. A rádión piros selyemből készült, kinyitható szív volt a gombra akasztva (valamelyik barátnőmtől kaptam, talán a Csillag Ilustól). József kérte tőlem a szívet. Levettem, odanyújtottam neki – De nekem nem az kell – mondta ő – hanem a magáé. A másfél évi levelezés után nem mondhattam nemet. A böszörményi úton kiszálltunk, és gyalog mentünk a debreceni kisállomásra, ahol Nyírbátor felé indult vonat. A nagyállomásról Nyíregyháza felé nem volt vonat. Jóska elment a postára, feladott egy táviratot, hogy délután egy órakor édesapám várjon kocsival Nyírbátorban. Nem akartak hinni a szemüknek. Nagy volt az öröm, Boglárról a Harangozó papa ott volt. Ki is tudtuk pihenni magunkat. A terv szerint rendben, szépen ment minden. Pünkösd délután egy zápor leverte a port, napsütéses délután volt. Négy órakor elindultunk. Nővérem a tömegben utat nyitott. Unokabátyám bazilita szerzetes volt – a kegytemplom Mária oltáránál esketett. Tehetséges szónok volt, gyönyörű beszédet mondott. Férjem atillában, rajta a vitézi jelvény, nekem hosszú, 4 méteres uszályom volt. Ica néni a boglári hajóállomás előtt –apósa ott lakott, mint kikötőmester.
A vörös kápolna előtt. Nyugdíjasan.
A város Pro Urbe kitüntetést veszi át Sós Zoltán polgármestertől |
Táviratot kaptunk. Június 3-án Varga Béla plebános úr kilenc órára magához rendelt bennünket, a rózsalugasban fogadott. Elnézést kért, mert a szalonban külföldi, talán angol politikusok voltak a vendégei (később derült ki, hogy ők készítették elő az útját). Elbeszélgetett velünk, mondta, hogy Karácsonyi Kornél halála után (Bogláron évekig gyászolták) a helyét pótolni nem tudták, bár próbálkozott a patikus, Sártory Lajos bácsi, Fábián Imre az állatorvos, Szörényi Kálmán, a káplán – sikertelenül (valószínűleg a nehéz megélhetőség miatt). Búcsúzóul Varga Béla összefogta a kezünket, és azt mondta – „Rátok bízom a falu ifjúságát, legyetek Karácsonyi Kornél utódai”. (Józsi bácsitól kaptuk az iskola tervezett névadásához Karácsony Kornél méltatását az akkori újságba, a Boglári Szép Szóba.)
k.j.
Pár kép a köszöntő ünnepségről
