Bözsinek széles kocsijú írógépe volt. Ugye az, ahogyan a mártix nyomtatóknál is, nem proporcionális írásképpel kezelt szövegeket - pontosan - legfeljebb 132 karaktert tudott egy sorban megjeleníteni. Na, ez az, amit Bözsi mindenkinél jobban tudott, kiokoskodni, hogy fér el optimálisan egy értékesítési kimutatás adathalmaza, hogy az esztétikus is legyen. Akaratlanul is kiérdemelte az elég ügyes folyamatszervező titulust ezzel, valamint a leghosszabbnak bizonyult nevével: s.z.e.n.t.g.y.ö.r.g.y.v.á.r.i. .z.o.l.t.á.n.n.é.. 25 karakteren kellett  a "név" mezőt ábrázolni az adatbázis egy rekordjában. Be is építettem az értékesítési osztály rendszerébe... Pár perce hallottam, Bözsi elment, eltávozott, el sem köszönt, itt hagyott mindent, a földi világot. Egy hete még egy öleléses puszit kaptam tőle a Babelben. Tervekkel tele, soron következő harca előtt magabiztos bizakodással. Már nem kerülhet rá neki idő.

Régi, BB-s emlék jutott legelőbb eszembe róla, talán a legerősebb emlék, pedig gyakorta találkoztunk, dolgoztunk egy helyen is. Nyüzsgött, szervezett, mindig kitalált valamit, mindig lehetett neki apró szívességet tenni, amit aztán nagyobbal tudjon viszonozni - citromfű-szörp, legényvirág-gumó, paradicsom-ivólé, régi, 8 mm-es vetítőgép Tóni hagyatékából (de nagy érték lett volna 30 évvel korábban). A BB elég erős kötelék volt. Bözsi az értékesítésen dolgozott, mint külkereskedelmi ügyintéző. Elég erős közösség volt. Amikor a Boglári Szüret igazán kiteljesedett, akkor a BB különböző szervezetei speciális feladatot vittek. Bözsiék a színpadot kapták. Évekig vezette Bözsi a színpadi vetélkedőket, borkirálynő-választásokat ki nem fogyó ötletekkel, remek konferanszokkal. (Rengeteg fotót néztem át a fesztiválról, de valahogyan nem akadtam egy említett eseményre sem, pedig biztosan van fotó is, videó is.)

A Légrádi család egy nagyszerű, boglári család volt. A legelső emlékem, a szüleim elismerő szavai mellett Bözsi néni szenzációs jelmezei. Ezek az év nagy eseményét jelentő iskolai jelmezbálokon, szinte minden évben a legnagyobb díjakat vitték el. Már-már közbeszéd témája volt az esemény előtti találgatás - Mit találhat ki Hoszú Bözsi?

Bözsikével beszélgetünk 2017-ben. Régóta tart, még a BB-nél kezdődött, s azután, ahol épp ér bennünket az idő: postán, parkolóban, rendezvényen, Tóniról elnevezett feszti­válon, kávézóban, s ha a kutya beenged, akkor a kapujukon belül is. A beszélgetés egy könyv lapjain talán az idők végéig is megmarad...

"Kiskoromban sokszor kérdezték, hogy ki az anyukám, apukám és mindig büszkén vála­szoltam, hogy én a Hosszú Bözsi és a Légrádi Laci lánya vagyok. Ma is sok szere­tettel gondolok vissza rájuk. Édesanyám szülei cselédek voltak, apai nagy­apám – Légrádi Vince kőművesmester - „iparos”, felesége bécsi röntgenasszisztens, így 1946. novemberében szüleink házas­ságkötése bizony rangon alulinak számított, mégis kibírta az idő próbáját. Édesanyámnak egy kistestvére meghalt, majd 11 éves korában született egy fiútestvére.
Édesapám a családban a hetedik gyermekként jött a világra, sajnos már egyik testvér sem él közülük. Ani néninek két gyermeke volt, Csibi és Marika, kereszt­anyámnak két fia, Pityu, a hűtőgépes, és Dini a fodrász. Mária és József utódok nélkül haltak meg, Jani bácsi fiatalon elkerült Boglárról Budakeszire, egy fiáról tudok, Vinci bácsiéknak öt gyerekük született, kiskorunkban talán velük volt a legszorosabb kapcsolatunk, hiszen egy ideig közös udvarban laktunk Légrádi nagypapáéknál.
Jóska volt a legidősebb, itt a postán dolgozott, Laci is postai alkalmazott lett, de Debrecenbe került, kis Vinci az építőipar vonalán tanult tovább, ötödiknek kapott Tecu néni egy kislányt is a három fiú mellé, igaz párban jöttek, Teri, Feri az ikrek. Középiskolás korunk óta ritkán jöttünk már össze, én a helyi szakközepet választottam, Ferkó kamionos lett, Teri meg bőrdíszművesnek tanult Budapesten. Jóska maradt csak itthon, a többiek szétszéledtek. Sajnos már csak a temetések hoznak össze bennünket.
Édesapám asztalosnak tanult, édesanyám varrónőnek. Mindketten a tökéletességre törekedtek munkájuk során.
Első kisbabájuk tán egy hétig élt, aztán jöttem én, majd négy év múlva a kisöcsém, Légrádi Antal, akiért egész addig imádkozott Szent Antalhoz anyukám, míg az eredménnyel nem járt. Talán ezért is gondozta hálából hosszú éveken át a Mária barlangot. Kistestvéremet nagyon szerettem, féltettem, óvtam, mesélték, hogy rászóltam az idegenekre, ne puszilgassák, mert ő az én kistestvérem.
Anyukám zömmel háztartásbeli volt, alkalmanként üdülőben vállalt takarítást, bár fiatalkorában aktív közéleti személyként ismerhették. Tagja volt a katolikus leányegyletnek, színjátszókörnek. Barátságos, jókedélyű, segítőkész ember volt egész életében. Mesélte, hogy a faszenes vasaló izzását kiskoromban nagyon érdekesnek találtam, hamar meg kellett tanítania arra, hogy azzal bizony vigyázni kell, mert meleg, az én nyelvemen ME!
Legénykorában édesapám focizott, talán még Budapesten is, az akkori Fradiban. Katonakoráról nem sokat tudok, de az biztos, hogy tagja volt az aranyvonatot kísérőknek, mesélte egyszer, hogy asztalosként faládákat kellett csinálnia a kincseknek, melyeket valahol az osztrák erdőben ástak el. Erről azonban bővebben sohasem mesélt, talán attól tartott, hogy rajta követelnék vissza az elveszett értékeket. Mindenesetre egyszer egy könyvben olvastam a nevét, ahol felsorolták  a vonat kísérőit. Katona­korából pár képeslapot láttam - még gyermekkoromban - melye­ket édesanyámnak írt morseírással. Később megtanította nekem is az alfabetikus írásjelek Morse alakját. Volt egyfajta kapocs a betűk és a jelek között, néhányra még most is em­lékszem, az A betűt úgy jelölték, hogy ti-tá, és a hozzá tartozó szó az volt, hogy akác, némelyik nagyon mulatságos volt, a B betűhöz segédszóként a békababa, a J-hez a japáncsászár, a P-hez a pipáspópa tartozott. Amerikai hadifogságának emlékeként máig őrizzük az US feliratos, lyukas nyelű kana­lat, férjem azóta csak azzal hajlandó a levest enni. Fiatalemberként édesapám szeretett vitorlázni, volt egy JM20 jelű, Darling névre keresztelt versenyjolléja, mellyel az üdülővendégeket vitte, némi ellenszolgáltatás fejében vitorlázni..." részlet a Résre nyitott ajtók című könyvünkből.

Bözsikének minden évben izgalmat okozott a Légrádi Antal Tehetségkutató Rockfesztivál megnyitó beszédje. Mindig látható lámpalázzal fogott bele, de minden alkalommal nagyszerű üzenettel, mély tartalmú gondolatokkal látta el a fiatalokat, nyitotta meg a fesztivált. Hogy idén miként lesz, az a Helyiérték egyesület vállára kerül.
Bözsike igazi közösségi emberként, közösségi események, kulturális rendezvények iránt kimagaslóan érdeklődő volt. Nagy szervezője volt iskolai találkozóknak, azzal kapcsolatos eseményeknek. Az egyik, talán a legutolsó ilyen esemény pár képével tisztelegnék kedves személye előtt.

kj