1823 januárjában is legalább ilyen hideg volt, mint manapság, de inkább hidegebb. A harminchárom éves Kölcsey Ferenc, sivár téli magányában, 22-én készült el szebb tavasz után sóhajtozó Himnuszával.

Szebb tavasz! Reményeink szerint most tényleg a legszebb tavasz után sóhajtozik az ország. Teszi ezt abban az évben, amelyik a balsorsaink egyikének ötszázadik évfordulóját érjük meg. Változást, s csupa szépet ünnepelni, amit a magyar alkotott, a hagyományt, az emlékeket. A múltat, a jelent, a jövendőt. Az országot, ahol nem a híradókból tudható csupán, hogy csak boldog ember él. Olyat inkább, amelyet mindenki közösen épít, amelyben az egyének helyét társadalmi egyetértés szabályozza. Mindezt úgy, hogy az embernek békés a kapcsolata a múlttal, a jelennel, törvényekkel, vállalva tetteinek következményeit. De pont ezeket emésztjük most a valódi közművelődés hiányával, a tolakodó és hazug politikai propaganda mindent beterítő hatalmával, a múlt hamis átírásával, félelemkeltéssel, a közélet elsorvasztásával, a silány kultúra kirívóan eltúlzott támogatásával, s azokat művelők magas állami kitüntetésével.

Szép szavunk a kultúra, aminek ma is vannak szívet, lelket megérintő menedékhelyei. A magyar kultúra örökké élni fog, még akkor is, ha a mai urai ma más társadalmi üzenetekre használják. Európában fog élni, méltó helyen az európai kultúrák békés sokaságában, jól megférve azokkal.

"... Hozz rá víg esztendőt, megbünhödte már e nép a multat s jövendőt!"  (Ma Balatonbogláron nincs hivatalosan említés sem róla).

2026.01.22. -kj-

Az alkalomra Petőcz András: Anyáért, aki alszik című verseskötetéből idézek egy „talált” verset