Ritka az olyan magyar kotta, amelyiknek a címlapján a Balaton lenne látható. Egyrészt azért, mert a 19. században még nem volt annyira divatos fürdőhely, mint manapság, másrészt azért, mert egyébként is elvétve jelentek meg igényes címlaprajzú kották hazánkban.

A 19. század végétől kezdve viszont egyre gyakrabban előfordul a Balaton mint zenei és grafikai főtéma. Ifj. Fahrbach Fülöp (ismertebb nevén Philipp Fahrbach junior) valójában bécsi zeneszerző, annak a Philipp Fahrbachnak a fia, aki idősebb Johann Strauss zenekarának jeles tagja volt, s aki 1835-ben saját együttest alapított. A fiút Jakob Dont tanította hegedülni, és 1855 körül átvette apja zenekarának irányítását. Közel 400 táncot és indulót írt, melyek közül - kiállításában - az egyik legszebb az 1876-os "Am Plattenssee - A Balaton taván" című. Már csak valahogyan elő kellene keríteni!

■ ■ ■

A Nő örök!

"Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van."

Müller Péter

■ ■ ■

Gyakran van, hogy egész éjjel szól a Bartók - szándékosan, nem csak úgy marad. Némethy Attila hat előtt elköszönt, a hatórás, pár mondatos vírusriadalom után (szerencsére nagyobb propaganda ide még nem tolakodott be) Becze Szilvia köszöntötte az ébren lévőket. Hamarosan egy gyöngyszemet vezetett fel, a Párizsi szimfóniát - Mozart egyetlen párizsi sikert hozó koncertjéről az apjának írt levéllel: „…Raaff mellettem állt, és mindjárt az első Allegro közepén volt egy rész, amelyről előre tudtam, hogy tetszeni fog majd; a hallgatók el voltak ragadtatva és óriási taps volt. – De mivel én tudtam, mikor írtam, hogy ez milyen hatást kelt majd, az egészet megismételtettem, da capo-t csináltunk. Az Andante is tetszett, de különösen az utolsó Allegro. Miután hallottam, hogy itt a záró Allegrók, akárcsak az elsők, valamennyi hangszeren, többnyire unisono kezdődnek, így hát én a kezdetnél csak két hegedűt, piano alkalmaztam, mindössze nyolc ütemen át – majd rögtön egy forte következett, közben a hallgatók (ahogyan ezt vártam) a piano-nál felszisszentek – és rögtön jött a forte. Ahogy a forté-t meghallották, nyomban tapsolni kezdtek. A szimfónia után örömömben nyomban a Palais Royalba mentem, ettem egy jó fagylaltot, elimádkoztam a rózsafüzért, amint azt megfogadtam, és hazamentem, mint ahogy egyébként is otthon vagyok a legszívesebben”. Ez a fiú kétszázötven évvel ezelőtt tudta, hogy ezzel is le fog nyűgözni - könnyű így pozitívan ébredni.

Nem is igen emlékszem az utána lejátszottakra, mígnem Purcell: Dido és  Aeneas operájából Dido búcsúáriáját föl nem konferálta Szilvia. Na, itt kinyílott a szemem! Nagyon szeretem ezt az operát (egyszer még Emilnek is ajánlottam egyik Kultkikötő filmklub műsorára egy filmes változatát - még nem került sor rá). Viszonylag rövid opera, csupán két hegedűre írta a szerző a zenekari részt, de mégis valami gyönyörűség az egész, tele a barokk minden szépségével. Több előadótól megnéztem/hallgattam, de a legjobban tetsző Maria Ewing Didoja, mellette Belinda szerepében Rebecca Evans-szel. Füleltem is, ki fog énekelni? Patricia Petibone, a francia díva - Bősze Ádám nem titkolt kedvence. Elismerem, hogy az előadása nagy dobás volt, hatalmas hangterjedelmet járt be az énekes, érzékien, szenvedélyesen, de bennem csak maradt kevéske rosszallás. A halálát váró Dido nem kiabálja szét a világba a felszakadó fájdalmát, nem is illene a darabba, nem is illene egy nehezen megnyíló, érzését titkoló királynő jelleméhez.

Kedves Ádám! Úgy egyeztem meg magammal, hogy Patricia művésznőnek ez egy gyönyörű szóló-előadása, ami bizonyára minden hozzáértőt elragad, de tőlem, mint botfülű zeneszeretőtől nem kapott 10-est erre a produkciójára.

k.j.

■ ■ ■

A Rafael Mário Trió standard jazz darabokból válogatott a május 14-én este, az év első szabad koncertjén a BábelPincében. Voltak már itt hárman, de most Munkácsy Eszter énekessel teljesedett ki az együttes - Rafael Mário - zongora, Bartók Vince - basszusgitár, Hidász Tamás dob. Jó félévnyi kultúr-hiány után igazi felszabadulás volt az egész este. Nem voltunk sokan, pedig azt gondolná az ember, hogy sokan vágynak kulturális levegőre, de ez semmit nem von le az élményből. Jól föl is pörgött a társaság, elképesztő futamokat produkáltak!
Nem tartozom (még!) a jazz-rajongók táborába, de ezt a produkciót nagy kár lett volna elmulasztani. Vissza-taps, és Bravó!

Lemondani a tavalyit már nagy erőpróba volt, s minden bizakodás ellenére az idei boglári Pünkösd is csendesen elmúlik nyolcszáz ifjú néptáncos fájdalmas hiányával. Veszít ezzel a szépszámú szervező csapat, a befogadó város, a sok-sok fellépő, akik évekig erre az alkalomra készülnek, erre az alkalomra gyűjtenek. Veszít vele a népes táncoktató, segítők hada, s mindazok veszítenek vele, akik ezt a gyönyörűséges nemzeti lélekmelegítő seregszemlét végigélnék.

"Kérünk mindenkit, akik szerint lehetetlen, ne zavarják azokat, akik már csinálják!" Maristól ismerős ez a mondat. Drága Maris! Ha lennél még, te biztosan csinálnád. Rád is gondolva válogattunk emlékként pár képet abból a sok ezerből, amihez Te is sokat hozzátettél.

kj