Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokan eljönnek mind Boglárról, mind Kislakról, mind Lelléről a Boglár Kislak Irodalmi Kör meghívására. Szabó György, Pucskó Zsolt (sajnos a másik két urat nem ismertem) hagyományőrző csoport tagjai már régóta találkoznak március 15-én a Rácfánál. Köszöntőjében elmesélte, mindig reménykedett abban a csoport, hogy ez a 48-as emlékhely egyszer egy igazi három-települési találkozó hellyé válik. A protokoll kinevezett helyeken tartott koszorúzásai helyett egy igazi, 48-as emlékhelyen, a hármas határnál gyűlnek össze az emberek emlékezni, tisztelegni. Csere Andiék Kreatív Klubja a kislaki kultúrházban a találkozó előtt különleges kokárdákat készített, s vagy ötven fő indult el gyalog a Római úton a Rácfa felé. Ott addigra már állt a „lefoglalt Landerer nyomda” a „zsúrasztal” tele lett kokárdás szendvicsekkel. A környéket szorgos kezek körbe kaszálták, friss virágot ültettek. Szabó György mondott egy ünnepi beszédet. Horváth Iván a hely történetéről, az egykori helyi nemzetőrők és a visszavonuló Jellasics-sereg csatájáról mesélt, az irodalmi körösök - mintegy flash mob szerűen – a 48-as versekből, prózákból mondtak el részleteket. Elsült az ágyú is kétszer, jókora füstöt, lőporszagot hagyva maga körül. Volt Talpra magyar, Feltámadott a tenger, Kossuth nóta… A gyerekek íjaztak, a 12 pont pár példánya is elkészült. Kardos László úr – az ő telkén áll az emlékhely – is szólt pár kedves szót, s Szűcs László - volt lellei polgármester – elmesélte az emlékhely kialakításának történetét. Fogyott a szendvics, Kossuth-kifli, a bor is, pálinka is… A Boglár Média – Szentes László – forgatott filmet az eseményről. Ha elérhető lesz, megosztjuk.

Gáti Annával (Boglár-Kislak Irodalmi Kör) sokszor örömködünk a megtalált, közös pontokon. Igaz, zömében messengeren, mert ott bármikor "találkozhatunk". Legutóbb Bandi bácsit találtuk, akit én, az írásai mentén csak Dr. Gyökössy Endreként ismertem, ő pedig személyesen is. Mindketten rajongunk a dolgaiért, és hoztam példának a számára is ismerős, helyszűke miatt a szobámban válogatottan lévő könyvek közötti, 1989-es kiadású, Magunkról magunknak címűt.

Michael Fassbender nagyon jó paraméterekkel rendelkező színész. Sok éve a Jane Eyre-ben láttam, most a Fény az óceán felett volt az, ami miatt megnéztem a Jungról szóló filmet is, ahol szintén ő volt a főszereplő.

Rögtön írtam is Annának, így a kör bezárult. Vagy inkább a szál összeért, összefüggött.
Nálam, lehet, függőség ez, hogy összekötést veszek észre, keresek, még akkor is, ha van, aki ebben - aktuális politikai tébolyultságból - egészen mást vél felfedezni. De legyen ez az ő megélt dolgainak keserve. Azok viszont értik, érzik, akik a lélek rezdüléseire érzékenyek, és, azt hiszem, legtöbben ilyenek vagyunk.

SzeriGabi

Tudósítás a kislaki kultúrházból

A közösségek hetén, a civil piknikkel karöltve, ma került sor a "Gyere át hozzánk..." - kislaki, beszélgetős könyv átadójára. Nem véletlen egybeesés, a két esemény, mint közösségi megnyilvánulás, szépen egymáshoz simul. Összefügg.
Tegnap este néztem, a thermopülai csata ihlette képregény filmes adaptációját (300 a címe), mert az éppen favorizált színész, Michael Fassbender is szerepel benne (Gáti Annával már beszélgettünk róla, ami nyomán Jung és Gyökössy Endre, mint közös kedvenc is szóba került). Az a csapat spártai hős közösséget alkotott. Hérodotosz biztos másképp írta le, mint ahogy ezt az amerikai filmipar közvetítette, de a harcos csoport bátorsága, önfeláldozó kitartása világszerte közismert maradt így, lassan 2500 év után is, Ahogy Leonidász neve is.
Nusi néninek ehhez semmi köze. Én (nagykanizsai) sörgyári gyerek voltam, a vasutas ovi egy megállóra volt tőlünk, így oda jártam - ahol a sötétkék köpenyes, magas kontyba rakott, szürke hajú dada volt a Nusi néni. Az óvodát otthagyva nem láttam, nem hallottam róla, talán tíz éve futottam vele össze Nagykanizsán, a fő utcán egyetlen egyszer, akkor beszélgettem vele pár percet, és, talán mondtam is neki, hogy az oviból ő az egyetlen, akire emlékszem. De őrá nagyon. Az okát sem tudom, csak a sötétkék köpeny, és a nagy szürke konty. És biztos, hogy kedves dada volt, mert mindig jó érzéssel gondoltam rá. Igen, ő a legkorábbi "emberemlékem", aki nem a családi-, baráti körből való.
Egy hete, Kaposváron beszélgettem egy balatonszentgyörgyi illetővel, akiről kiderült, hogy éltek Kanizsán, az édesapja a sörgyár konyháján dolgozott (ó, a fém ételhordó, mentünk vele nyári szünetben ebédért, volt ott kisbolt, az épület előtt park - anyuval és a nővéremmel le is vagyunk egy padon fotózva, hátul tekepálya. A sörgyárban dolgozva ebédeltem is az étteremben, de Aranka is mesélt róla, hogy egy BB-s csoporttal odalátogatásukkor milyen finom volt az ottani almás pite).
No, és ő is járt a vasutas oviba. Nusi néni? Igen! Nemrég családilag mentek Kanizsára, a temetésére.
Soha, senkivel nem beszélgettem a Nusi néniről. Sehol nem került szóba, csak egyszer, véletlenül találkoztam vele - erre jön egy vadidegen, és megvan a közös, rajongott, régi kapocs. Így lesz egy ismeretlenből kedves ismerős, a múltbéli közös pont, összekötő szál (ugye, mondtam, hogy ezt keresem mindig?).
Ezt szerettem volna elmondani Kislakon, de lehet, az Árpád erre is csak csóválná a fejét, hogy komplikált, így (nem csak őmiatta) letettem róla. De, ha közösségről beszélünk, beletartoznak a spártaiak, és beletartozunk mi, a Nusi néni gyámoltjai. És mindenkinek vannak Leonidászai és Nusi nénijei. Ezekről is olvashatunk a könyvben.

A kezdés előtt fél órával kezdtek gyülekezni az asszonyok, süteményestálat egyensúlyozva jöttek be az ajtón. Mindenki mosolyog. És szinte minden arc ismerős, ami természetes, mert mégiscsak itt élünk, együtt egy ideje (nálam ez néhány tízévet jelent), másrészt a könyvből is emlékeztem rájuk. Akiknél a nevet és az arcot párosítani tudtam, az zömében az irodalmi körnek köszönhető. Bárhogy is, mindenki hozott magával egyfajta "szívesen látlak" érzést, ami a teremben csak összeadódott.
Öten ültünk az előre kitett asztal körül, ami csak azért volt kicsit kényelmetlen, mert a hangulat inkább azt javasolta volna, hogy együtt beszélgessünk a könyvről, a történetgyűjtésről, hiszen ennek sokan voltunk részesei. Tücsi kérdéseire válaszolva jó volt feleleveníteni azt a folyamatot, ami ugyan nehezen indult - nincs nagy hagyománya a nemceleb történetgyűjtésnek -, de a végére kiforrt belőle egy igazi, szeretnivaló közösség, a kislakiak életének, történetének apró mozzanataiból az, ami talán az emberiség vágyott szeretetközösségének kis erecskéjét jelentené. Jó, kicsit lehet, eltúlzom, de, amit ott éreztem, ezt mondatja velem.
Külön élmény volt Pannikával a találkozás. A fotója a címlapon, a története, a segítsége kíváncsivá tett, alig vártam, hogy találkozzunk - és kicsit sem csalódtam, kedves egyénisége, mosolya csak erősítette szimpátiámat. Azóta már ismerősök vagyunk fészbúkon, a Tornyocska (aminek utolsó, lehet félretett darabját még sikerült elkapnom - itt kérek elnézést attól, aki elől megettem!) receptjét is megkaptam.
Süteményekből nem volt hiány, de a majszolásuk sem akadályozott senkit a beszélgetésben. Jó volt ott enni! Bocsánat - lenni. :-)
Igen, rólunk, átlagemberekről ritkán készül újságcikk, riport, filmfelvétel. Nem is nagyon igényeljük, de mennyivel jobb lenne a világ, ha nem a vagyon, a pozíció, hanem az érdem, a közös asztalra letett értékek emelnék ki az embereket. Azt hiszem - ha nem is teljesen tudatosan - ez motivál mindannyiunkat, akik hozzájárultunk ennek a kedves könyvnek az elkészültéhez.

(A képeket Gáti Annának és Békésiné Marisnak köszönhetjük)

Szeri Gabi - 2019. 05. 09.